A verbális agresszióról




(2005.04.01.)


A véletlen megint a kezembe sodort egy olyan könyvet, amely a párkapcsolatok problémáiról szól. Jellegzetesen női - megkockáztatom: feminista - szemszögből.

Szerzője: Patricia Evans, a címe: Szavakkal verve... Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban. Kiadta: a Háttér Kiadó, 2004-ben.

Azért figyeltem fel rá, mert eddigi kapcsolataimban a nők nemcsak azzal vádoltak meg gyakran, hogy szabaduló-művész vagyok (rendszerint mielőtt szakítottak velem), hanem azzal is, hogy megbántottam őket, érzelmi agressziót követtem el ellenük.

És ebben a könyvben megtaláltam problémáim gyökerét: azt a világra való szubjektív reagálást, amelyiknek fő érve: "így érzem, tehát így van". Ezt olvashatjuk például az áldozat érzései c. fejezet elején:

A bántalmazónak az előző fejezetekben feltárt felfogásából megállapíthatjuk, hogy mivel világképe gyökeresen ellentétes az áldozatéval, ő a legkevésbé alkalmas személy, hogy a bántalmazott rábízza SAJÁT világa meghatározását. Ezt csak az áldozat képes meghatározni, amiben az érzései a legjobb irányadók. Ha például a partner feldúlt, ám közben azt hallja: "Eltúlzod ezt az egészet" vagy "Mindent félreértesz", gyakorlatilag az történik vele, hogy a TÁRSA határozza meg az Ő tapasztalatait és világát. Amennyiben hisz a társának, csak még jobban megzavarodik. Ez nem véletlen: a másik élményeinek önkényes minősítése a megőrjítés és a lelki erőszak központi eleme.

Amikor felismerjük és tiszteletben tartjuk érzéseinket, életkedvünk is növekszik. A "megbántottnak érzem magam, tehát megbántottak" egyfajta felismerés. (60. old.)

Itt van a hiba. Mert nagyon gyakran előfordul (természetesen férfiaknál is, fiataloknál is, időseknél is), hogy valamit félreértenek. Az illető erre a félreértésre csak nagyon ritkán jön rá, azt tehát kívülről adják tudtára. Az általam megismert feminista hölgyek fejére állítják az összefüggést, és így gondolkoznak: 1. érzem, hogy meg vagyok bántva, 2. ha úgy érzem, akkor tényleg megbántottak, 3. ha megbántottak, követelem, hogy kérjenek bocsánatot, mielőtt bármi egyébről beszélnénk.

Nem csoda, hogy egy ilyen, félreértés nyomán keletkezett megbántottság esetén a férfi csak bambán néz. Hiszen nem volt szándékában a megbántás, azt sem tudja, mi nem tetszik a partnerének, és nem érti, hogy a nő félreértéséért miért neki kell bocsánatot kérnie.


A 8. fejezet a szóbeli erőszak jellemzőivel és kategóriáival foglalkozik. Szerencsére itt egy biztosabb fogódzót is találunk:

Szóbeli erőszak: Támadó vagy sértő szavak, amelyek valótlant állítanak az emberről, és amelyek hatására az ember elhiszi a valótlant. (87. old.)

Itt felcsillan némi remény, hogy a megbántottságnak a valósághoz is lehet köze (hogy ugyanis valótlan-e a kérdéses állítás, vagy sem).

De nyomban utána:

2. A szóbeli erőszak az áldozat természetét és képességeit támadja.

Tehát, ha azt mondom: "ezt nem érted", akkor a képességeket támadom. És ha tényleg nem érti?! Ha ezzel nem valótlant állítok?

Az alábbi különösen hamis érvelés:

4. A szóbeli bántalmazó az áldozat lekicsinylését olykor rendkivül őszinte és aggodalmaskodó hangnemben adja elő.

Ennek idézett példája: Ernie nyugodt, elgondolkozó hangon ezt mondta: "Tulajdonképpen azért nem beszélgettünk még soha egyetlen könyvről sem, mert vannak olyan általános kifejezések, amiket minden átlag amerikai megért, csak te nem." Azt gondoltam [így Ellen, a nő]: "Hát ezért van annyi probléma a kommunikációnkban!" Óriási fájdalmat és elkeseredést éreztem: szóval minden fájdalmamnak magam vagyok az oka.

Tehát ha valaki felhívja a partnere figyelmét valamilyen valóságos hibára, akkor nem használhat őszinte és aggodalmaskodó hangnemet? Itt feltehetően arról van szó, hogy "ha kritizálsz, akkor legalább haragudj!" De miért? Én senkire sem haragszom, akit bírálok (nem a személyt, hanem a hibát bírálom), és ha más bírál engem, akkor sem érzem, hogy bántanának. (Más kérdés, hogy egyetértek-e vele.) De semmiképpen sem érzek "óriási fájdalmat és elkeseredést". Ellenkezőleg: ha tényleg én vagyok az oka a problémának, akkor jobb esélyem van rá, hogy megváltoztassam.

Ha nekem erre valaki azt írja, hogy "Gábor, te teljesen félremagyarázod az egészet", vagy "te nem érted a nőket" vagy "nem véletlen, hogy annyian elhagytak", akkor meg kellene bántódnom? Mert a képességeimet lekicsinyelték? Mert látszólag őszinte hangnemben, látszólag az én érdekemben bíráltak?


És megint itt van a kettős üzenet kérdése.

9. A szóbeli erőszak kettős üzenetet hordoz. A bántalmazó beszédmódjai és valódi érzései nem egyeznek. Például őszinte és becsületes hangot üt meg, miközben arról beszél, hogy mi a baj vele. (87-91. old.)

A szerző - aki fentebb még tiltakozott az ellen, hogy a megbántó nem veszi figyelembe a megbántott saját élményeit és tapasztalatait, most egyszeriben tudni véli, hogy mik a megbántó valódi érzései. Ez talán nem önkényes?

És miért kettős az üzenet? Ha valaki arról beszél, hogy mi a baj a másikkal, akkor nem üthet meg őszinte és becsületes hangot? Érzésnyelvre lefordítva a bírálat ezt jelenti: "nem szeretlek, csúnya vagy". És az őszinte hang ezt jelenti: "szeretlek, jót akarok neked". Nem lehet igaz egyszerre mind a kettő. Ahogy az óvodás is nehezen érti meg, hogy ha most is szereti a mama (mert magához öleli), akkor ő miért nem ehet fagylaltot ebéd előtt. Ez a két dolog csak az érzelemnyelven mond ellent egymásnak, valóságnyelven nem.

Én primitív vagyok, és boldog. Ha valaki bírál, megfontolom, igaza van-e. A "kettős üzenet" mindkét elemét külön vizsgálom meg, és nem zavar, hogy az egyik pozitív, a másik meg negatív. (Például: "te nagyon kedves vagy, de nem vagy elég gyakorlatias".)

Ha valaki nyilvánvaló hülyeséget készül elkövetni, szólok neki. Embertársi szívességként. Aztán - a mór megtette kötelességét, a mór mehet - elhúzok a (jogtalan) felháborodása elől.

Olvassátok el a könyvet, biztosan van benne sok értelmes és megszívlelendő dolog is. Én belenéztem, de nem vonzott.

Azt mondtam, hogy ha bennem van a hiba, több esélyem van a változtatásra. De ezen a ponton feladom. Túlságosan fárasztó lenne "lemenni gyerekbe" az ilyen érzékeny, durcás emberek érdekében. Kerüljük ki egymást!

:o)

MG

------------------------------------------------------


(2005.04.02.)


Kedves Gábor!

Már több esetben írtál a párkapcsolati kommunikációs problémákról, mindannyiszor kifejezted a csodálkozásodat azzal kapcsolatban, hogy a nők miért bántódnak meg. Leírom az ezzel kapcsolatos gondolataimat, de hozzáteszem, biztosan mindenki másképp éli meg, ha pofon helyett szóval ütik meg, az egyéni érzékenység nagyon széles skálán mozog.

Ha a szavak és a párkapcsolati problémák összefüggéseiről beszélünk, az számomra mindig a szavak keltette benyomásokról szól. Ez pedig a szóbeli kommunikáció legfontosabb "eredménye", ha úgy tetszik lenyomata. Fontos mércét jelent nekem a másik ember és az én kapcsolatom megítélésében az, hogy milyen hangot használ valaki velem szemben. És itt természetesen nem csak a szavak értelméről van szó, hanem a hangnemről, a szavak által közvetített érzelmi hozzáállásról.

>"9. A szóbeli erőszak kettős üzenetet hordoz. A bántalmazó beszédmódjai és valódi érzései nem egyeznek. Például őszinte és becsületes hangot üt meg, miközben arról beszél, hogy mi a baj vele."

Ha nem egyezik a beszédmód és az érzések, az csak akkor érdekes, ha az illető közel áll hozzám. Megbántani igazán csak az tud, akit szeretek, aki fontos nekem. És ha fontos nekem a személye, fontos a rólam alkotott véleménye, az irántam táplált érzései. Az igaz lehet, hogy ha a bírálatát úgy fogalmazza meg, hogy abból számomra az derül ki, hogy nincs jó véleménnyel rólam, akkor azt hiszem, úgy érzékelem, hogy nem szeret engem. Ez pedig nagyon rosszul esik attól, akit én szeretek. És ami rosszul esik, attól szeretnék megszabadulni. Ha természetesnek vesszük, hogy az emberek menekülnek a fizikai fájdalomtól, ugyanezt az érzelmi fájdalom esetében miért nem lehet megérteni?

És itt következik az, amit viszont én nem értek. Aki elég értelmes és kulturált ahhoz, hogy ne üssön meg mást, fizikailag ne bántalmazza, az miért nem tud energiát, figyelmet fordítani arra, hogy hogyan beszél a másik emberrel? Miért ne lehetne vigyázni arra, hogy a szavakkal ne bántsunk? A szükséges bírálatot simogató szavakkal is meg lehet fogalmazni. Viszont nem kell mindent szóvá tenni. Azt sem értem, hogy sok ember miért érez kényszert arra, hogy minden esetben tudtára adja a másiknak a (negatív) véleményét. Gondolok itt olyan szokásokra, tulajdonságokra, amelyek érdemben nincsenek hatással a kapcsolatra. Nagyon kényelmes hozzáállás az sokak részéről, hogy én jó ember vagyok, szeretlek, de kertelés nélkül (sokszor meggondolatlanul) kimondom amit gondolok, és ezt nálam el kell fogadni adottságként, ilyen vagyok. Eszerint a logika szerint számos negatívumot el kellene fogadnunk, mégsem tesszük.

Ezzel összefüggésben még egy dolog, ami régóta nem fér a fejembe: Miért van az, hogy olyan emberek, akik baráti vagy szerelmi kapcsolatuk érlelődése időszakában még meg tudják válogatni a szavaikat egymással szemben, később durva, meggondolatlan kijelentéseket vagdosnak egymás fejéhez? Ezt nem lehet (szabad) a megismerési folyamat részének vagy eredményének tekinteni. Van persze, amikor csak az egyik fél változik meg ilyen "látványosan". Közel kerülni valakihez nem jelentheti azt, hogy bármelyik fél jogot formálhat bármilyen módon a másik bántására.

Az írásodban felhozott példa szerintem nem arra példa, amiről beszélünk. A mama szeretete a gyerek szemében nem kérdőjeleződik meg attól, ha az ő érdekében korlátozzák valamiben. Legfeljebb adott esetben maga a korlátozás zavarja, de ez egy egyszerű, könnyen kezelhető érzelmi reakció. A szavak általi bántás magasabb érzelmi és gondolati szinten megy végbe, de jóérzésű ember ugyanúgy kerülendőnek tartja, mint a fizikai erőszakot. Ez viszont lényegesen több odafigyelést igényel.

Ági

-----------------------------------------------------------------


(2005.04.04.)


Párkapcsolati problémák kezelésére ime egy jótanács:

Jobbágy Károly: Tanítás

Aki szeret, annak varrd fel a szakadt gombját, mert könnyen meglehet, hogy felvarrja más.
Aki szeret, annak hallgasd meg baját, gondját, mert könnyen meglehet, hogy meghallgatja más.
Aki szeret, azzal sose légy morc, goromba, mert könnyen meglehet, hogy rámosolyog más.
Aki szeret, szeresd! s öleld meg naponta! mert könnyen meglehet, hogy megöleli más.
És akkor - hidd el! - nem Ő a hibás.


Ez ilyen egyszerű. Most már csak meg kell találni azt akinek felvarrhatom a gombját.

Liza


-----------------------------------------------------------


(2005.04.04.)


Igen, Liza! :) Viccesen, egy közhelyjel szólva: mi, nők, keressük a gombhoz a kabátot... :) A férfiak pedig gyakran úgy érzik: egy elgurult gombért nem érdemes lehajolni: gombház, sej... stb.! :) Még jó, hogy a mi korosztályunk tanult szabás-varrást! :) Az én nagymamám varrónő volt, én magam pedig még a gimnáziumban is heti egy napot gyakorlati foglalkozáson a ruhagyárban töltöttem - remélem, nem hiába! :)

Rózsa


--------------------------------------------------------------------


(2005.04.04.)


Ej, lányok, azt hiszitek, hogy a férfi annyira opportunista, hogy nagyon befolyásolják ezek a kényeztetések? A Jobbágy-vers érdekes, de ezt a téveszmét egyszerűen csak szép formába önti. De az attól még nem lesz igaz.

Persze, biztosan sok a nagyon kényelmes férfi. De ha kikaparjátok a szeretője szemét, azzal még nem oldjátok meg a problémát. Annak biztosan megvan az oka, ha egy férfi más nők után néz. És távolról sem a gombfelvarrásért.

Én is mondom viccesen, hogy "beállítom az Internetet egy vacsoráért" - de azért nem aszerint választok partnert, hogy ki mennyire jól főz, vagy mekkorák az adagok.

:o)

MG


---------------------------------------------------


(2005.04.07.)


Úgy látszik, a verbális agresszió kérdése egyelőre nem ösztönöz másokat megszólalásra. Ezért most fűzök néhány megjegyzést Ági véleményéhez.


> Ha a szavak és a párkapcsolati problémák összefüggéseiről
> beszélünk, az számomra mindig a szavak keltette benyomásokról
> szól. Ez pedig a szóbeli kommunikáció legfontosabb "eredménye",
> ha úgy tetszik, lenyomata. Fontos mércét jelent nekem a másik
> ember és az én kapcsolatom megítélésében az, hogy milyen hangot
> használ valaki velem szemben. És itt természetesen nem csak a
> szavak értelméről van szó, hanem a hangnemről, a szavak által
> közvetített érzelmi hozzáállásról.

Ez természetes is. Azt azonban tudni kell, hogy a benyomásokat nem egyszerűen a szavak keltik. A szavak és a mi magunk lelkiállapotából, belső tapasztalataiból kombinálódnak. És a hangnem - hát az bizony függ a lelki "hallástól" is. Akinek rossz hallása van, az sok mindent félrehallhat. Ezért én továbbra is azt ajánlom, hogy elsősorban a szavak jelentéséből induljunk ki, és ha valami gyanúsnak tűnik, akkor is mindig kérdezzünk rá. Például: "Arra célzol ezzel, hogy nem érdekelnek az érzéseid...?" Vagy: "Jól értem, hogy nem szívesen jönnél el a hangversenyre?" Ilyenkor mód van rá, hogy a másik megmagyarázza, amit gondolt, sőt, ha rosszat gondolt, még mindig meggondolhatja magát. Például azt mondhatja: "Ja, így értetted? Nem, ez így semmiképp sem lenne igaz." Lehet, hogy ezzel a korrekcióval nem volt teljesen őszinte, de legalább nagyobb esély van rá, hogy a jobbik megoldást válassza. És nem hajszoljuk bele egy értelmetlen konfliktusba.



> Ha nem egyezik a beszédmód és az érzések, az csak akkor érdekes,
> ha az illető közel áll hozzám. Megbántani igazán csak az tud,
> akit szeretek, aki fontos nekem. És ha fontos nekem a személye,
> fontos a rólam alkotott véleménye, az irántam táplált érzései.

Ha az illető tényleg közel áll hozzánk, miért akarna megbántani? Éppen ilyenkor kellene fokozottabban óvatosnak lennünk. Mert ha ügyetlen megjegyzését automatikusan bántásnak vesszük, akkor mi magunk járunk a legrosszabbul. És most is mondom: honnan tudhatja valaki teljes bizonyossággal, hogy milyenek a másik érzései?



> Az igaz lehet, hogy ha a bírálatát úgy fogalmazza meg, hogy abból
> számomra az derül ki, hogy nincs jó véleménnyel rólam, akkor azt
> hiszem, úgy érzékelem, hogy nem szeret engem. Ez pedig nagyon
> rosszul esik attól, akit én szeretek. És ami rosszul esik, attól
> szeretnék megszabadulni.

Ha valaki nincs jó véleménnyel rólunk, attól még igaza lehet. És ennek nem feltétlenül van köze a szeretethez, szerelemhez. Lehet, hogy csak segíteni szeretne a kritikájával. Ha az ilyen emberektől megszabadulunk, akkor is a saját esélyünket csökkentjük (arra, hogy magunkat javítsuk, fejlesszük). Arról nem is szólva, hogy egy alapjában véve bárdolatlan férfi is lehet nagyon jó az ágyban. :)



> Ha természetesnek vesszük, hogy az emberek menekülnek a fizikai
> fájdalomtól, ugyanezt az érzelmi fájdalom esetében miért nem
> lehet megérteni?

Önmagában érthető. De - amint nem győzöm hangsúlyozni - a lelki fájdalom nagyrészt bennünk jön létre, van némi hatalmunk felette. És nem ésszerűbb a mi reagálásunkat megváltoztatni, mint mindig kidobni a bántónak érzett megjegyzés megfogalmazóját?



> Aki elég értelmes és kulturált ahhoz, hogy ne üssön meg mást,
> fizikailag ne bántalmazza, az miért nem tud energiát, figyelmet
> fordítani arra, hogy hogyan beszél a másik emberrel? Miért ne
> lehetne vigyázni arra, hogy a szavakkal ne bántsunk? A szükséges
> bírálatot simogató szavakkal is meg lehet fogalmazni.

Jóval egyszerűbb a mozdulatainkat uralni, mint a szavainkat. Kimondunk egy ártatlan szót, és az közben bántó megjegyzéssé válik, mire a másik füléig ér. Persze nem maga a szó változik meg, hanem az értelmezése. És ez a hallgatóban történik. És az is a hallgatóban történik, hogy mi funkcionál "simogató szavakként". Ennél egyszerűbb, ha nem a szó simogat, hanem mi simogatjuk egymást. Sajnos, velem ilyenkor is előfordult, hogy hiába fejezett ki a karom szeretetet, a hölgy akkor is a bántást hallotta ki a szavakból, és elkezdődött a "kettős üzenet" gondolatsor. (Ha szeret, akkor miért bírál? Ha nem szeret, akkor miért simogat?)

Mivel mindez férfi-nő kapcsolatban történik, figyelembe kell vennünk a nők sokkal nagyobb érzelmi-nyelvi "sávszélességét" is, ami miatt a férfi eleve hátrányban van. Nem tudja, hogy amit a maga céltudatos agyával kigondolt, az milyen mögöttes értelmeket k
kaphat egy női hallgatóban.



> Viszont nem kell mindent szóvá tenni. Azt sem értem, hogy sok > ember miért érez kényszert arra, hogy minden esetben tudtára adja > a másiknak a (negatív) véleményét. Gondolok itt olyan szokásokra, > tulajdonságokra, amelyek érdemben nincsenek hatással
a > kapcsolatra.

Hogy ki mikor érez erre kényszert, az egyénileg eltérő. A magam részéről csak akkor kritizálok, ha nagyon fontosnak és időszerűnek látom. Például, ha a partnerem épp azt csinálja, amit azelőtt hevesen letagadott. Ha a megfelelő pillanatot kihagyom, akkor megint a tagadás lép előtérbe. Ez tehát nem a kritikus személy kényszere, hanem a pillanat kényszere. Mivel én - mint tudjuk - egyedül is elvagyok, nekem nem fűződik érdekem mások megneveléséhez. De amit látok, az óhatatlanul befolyásolja az emberekről alkotott véleményemet. Volt már olyan kapcsolatom, amelyikben nem szóltam - miközben egyre negatívabban ítéltem meg a partneremet. És amikor csomagoltam, amikor lenullázódott a kapcsolat a szememben, akkor szemrehányóan mondta: "miért nem szóltál eddig?" Azért, mert már az első, tétova megjegyzésem is órákig tartó vitához vezetett annak idején. Megtehetjük, hogy nem kérünk az azonnali véleményből, de akkor annak a kockázatát is vállalnunk kell, hogy úgy romlik meg a kapcsolat, hogy észre sem vesszük.


> Nagyon kényelmes hozzáállás az sokak részéről, hogy én jó ember
> vagyok, szeretlek, de kertelés nélkül (sokszor meggondolatlanul)
> kimondom amit gondolok, és ezt nálam el kell fogadni adottságként,
> ilyen vagyok.

Ha valaki jó ember, és szeret bennünket, az önmagában is jó. Ha emellett szókimondó, azt igenis, adottságként kell kezelni. (És megbecsülni! Hányan dícsérnek szembe, és szólnak le bennünket a hátunk mögött!) Hogy el is fogadjuk, ill. eltűrjük-e ezt a kertelésnélküliséget, az más kérdés. Az én álláspontom az, hogy semmilyen negatívumot sem fogadok el anélkül, hogy békét ne kötnék vele. Ha például valaki nem tudja azt mondani magában, hogy "kedves fickó, de kétségtelenül mindenbe beleszól, ilyen a stílusa, és ezzel együtt szeretem", akkor jobb, ha mielőbb szakít vele. A legtöbb nő frusztrációjának az az oka, hogy a férfit ugyan elfogadja, de a hibáit nem. Le akarja szoktatni a hibáiról. És ez nagyon ritkán sikerül. A legjobb mindent az elején tisztázni. Tisztázni azt is, hogy ki miben hajlandó engedni. És akkor egy csomó felesleges küzdelemtől és fájdalomtól megszabadulunk.



> Miért van az, hogy olyan emberek, akik baráti vagy szerelmi
> kapcsolatuk érlelődése időszakában még meg tudják válogatni a
> szavaikat egymással szemben, később durva, meggondolatlan
> kijelentéseket vagdosnak egymás fejéhez? Ezt nem lehet (szabad) a
> megismerési folyamat részének vagy eredményének tekinteni. Van
> persze, amikor csak az egyik fél változik meg ilyen "látványosan".
> Közel kerülni valakihez nem jelentheti azt, hogy bármelyik fél
> jogot formálhat bármilyen módon a másik bántására.

Igen, előfordulhat, hogy maga a partner változik (például a férfi elkényelmesedik, a nő elkezd parancsolgatni). De sok esetben nem erről van szó, hanem arról, hogy az a "lila köd" oszlik el, amit többen emlegettek egy másik vitában, tehát a feltétlen odaadás szűnik meg. Ilyenkor hirtelen meglátjuk a másik hibáit, és szóvá is tesszük azokat. Akinél ez a ködoszlás még nem következett el, azt váratlanul érheti az élesebb kritika. Ugyanakkor a lelki összhang megbomlásakor hirtelen sokkal érzékenyebbé válhatunk, ilyenkor tehát ugyanaz a megjegyzés is sértésnek hathat.



> Az írásodban felhozott példa szerintem nem arra példa, amiről
> beszélünk. A mama szeretete a gyerek szemében nem kérdőjeleződik
> meg attól, ha az ő érdekében korlátozzák valamiben.

De. A gyerek egy pillanatra mérges lesz az anyjára, olyat is mondhat, hogy "csúnya vagy, menj innen". Ez egy kisgyerek esetében érthető, a felnőtteknél azonban nem.

Az ismertetett könyv ezt a gyermeki érzelemnyelvet és érzelemlogikát dicsőíti. Ekkor aztán minden bántásnak, verbális agressziónak tűnik, ami nem tetszik nekünk. Ez a szemlélet azonban nyilvánvalóan nem működik - hiszen rögtön kisiklik a másik ember szubjektivizmusán (lásd erről két nő kölcsönös vádaskodását). Ezért keveredik a szerző is ellentmondásokba. (Például azt sugallja, hogy "ne próbáld kitalálni, hogy mi a jó nekem - de én pontosan tudom, hogy te mikor nem vagy őszinte".) Ezt a szubjektivizmust nem vagyok képes elfogadni. Ezért írtam, hogy feladom. Aki aknamezőn gyalogol, annak előbb-utóbb elmegy a kedve a sétálástól.

MG


-------------------------------------------------------------


(2005.04.07.)


Gábor, ezt írod:

"Arról nem is szólva, hogy egy alapjában véve bárdolatlan férfi is lehet nagyon jó az ágyban. :)"

Ebben tévedsz! Ez nem igaz! A nők nem férfiak! A nők másképp működnek! A nők számára nem mindegy, hogy milyen ember az, akivel lefekszenek!

Ha a férfi emberileg nem megfelelő, akkor a szex sem lehet jó vele, ugyanis a nőknél az érzelmek dominálnak, s azok határozzák meg az érzékelés által kialakuló "értékelést" is.

Nem véletlenül hangzik el a bunkó férfiak szájából, hogy a nők nem élvezik a szexet - hisz amit ők nyújtanak a partnerüknek, az aligha lehet élvezet, ha nincs benne figyelmesség, gondoskodás, szeretet, s főképpen a férfiasság legfőbb ismérve, az úgynevezett "magasabbrendű intelligencia"! :)


Rózsa


-------------------------------------------------------------


(2005.04.07.)


Kedves Gábor!

Igazán gondos alapossággal, és szinte "tételesen" reagáltál a soraimra. Köszönet érte. A vélemény kimondása, megbántás és megbántottság volt most a középpontban. Hoztad magad az eredeti írásban, és a válaszban is. :o) Persze ismét tudnék vitatkozni, de értelmét nem látom, mivel nyilvánvalóan más az alapfelfogásunk egy sor kérdésben.

Összességében az a benyomásom, hogy sok esetben logikával közelítesz meg olyan dolgokat, amelyeket sokan mások nem, vagy nem elsősorban. Így a szóbeli kommunikációt is. A pengeéles logika kiemelkedő érték a szememben, nagyra becsülöm, de jó néven veszem, ha valakinek van megfelelő adó-vevője az érzelmekre is. Azt hiszem, kell ahhoz bizonyos mértékű vagy fajta érzéketlenség, hogy valaki a szavaknak csak az értelmére tudjon koncentrálni, és ne érezze, érzékelje a hang által hozzátett tónust, amely az emocionális hozzáállást jelzi. Ugyanígy, amikor "adásban van", érzékeltetheti az attitűdöt is. Az "érzelmi fakírság" minden bizonnyal nagyon hasznos lehet, megóv számos lelki fájdalomtól és sérüléstől. Ha magamra gondolok, mégis úgy hiszem, nem kérném a jótündértől vagy az aranyhaltól, hogy szabadítson meg ettől a fajta érzékenységtől. Sőt!. Most, hogy kicsit mélyebben foglalkoztunk vele, arra gondolok: Lehet, hogy több fájdalmat élek meg ezáltal, de valószínűsíthető, hogy a pozitív oldalon több örömet is. Ha szabad így fogalmazni, "minőségi örömet".

A "Boldogságkurzus"-od többek között arról szólt, hogy tanuljunk meg minden körülmények között boldogok lenni, örüljünk mindennek, aminek örülni lehet, vagy ha ilyent nem nagyon találunk, örüljünk annak, hogy nem történt nagyobb baj velünk. Sok igazság van ebben, és ki tagadhatná, hogy gondolt már erre akkor, amikor maga vagy más hiányt szenvedett olyan dologban, amit a jó közérzet alapkövének tekintünk. Az "alapörömök" azok, amit természetesnek tarthatunk. Van mit ennünk, van hol álomra hajtani a fejünket, viszonylag egészségesek vagyunk. Mégis vágyunk valami másra, többre, elvontabbra, vagy mit tudom én, mire.

:o)

Üdvözlettel:

Ági


----------------------------------------------------------------------


(2005.04.08.)


Egyelőre csak röviden válaszolok, kedves Gábor:

Az Istent nem szokták símogatni, akit símogatnak, az viszont nem Isten, vagyis nem hibátlan, és ha a hibái mellett azért intelligens, akkor tanul a bírálatból; és inkább a barátod bíráljon, mint az ellenséged!

-szerüdv. magdi-


------------------------------------------------------------------------


(2005.04.10.)


Kedves Ági és Rózsa!

Mindkettőtök írását érdeklődéssel olvastam - persze Gáborét is. - Ágival teljesen egyetértek,abban, amit ebben és az előző e-mailjében is írt. Mintha a szívemből szólna... Annyit tennék még hozzá, hogy nagyon nehéz érzékenynek és érzelmileg nyitottnak lenni annak, aki nem ilyen környezetben nőtt fel.

Az érzelmi nyitottságot/finomságot is tanulja az ember, és ha nem volt szerencséje ilyen mintát látni, akkor felnőtt korban sokkal nehezebb már pótolni, illetve megtanulni. Persze nem lehetetlen. A hangtónus megváltoztatása, illetve az erre való odafigyelés nekem magamnak is az egyik legnagyobb kihívás mind a mai napig.

Rózsával részben értek egyet. Ami böki a csőrömet a válaszában az idézem: "...a férfiasság legfőbb ismérve, az úgynevezett "magasabbrendű intelligencia"! :)"

Ez meg mi a csoda? Ugye félreértettem, illetve nem gondolod komolyan???

Gondolj arra, hogy egy nőnek mennyire sokrétűen, rugalmasan, nyitottan és INTELLIGENSEN KELL gondolkoznia ahhoz, hogy a munkáját/hivatását, családját, a saját és a férfipartnere elvárásait és a körülötte lévőkét összegyeztesse, menedzselje? Mi ez, ha nem magasabbrendű intelligencia? A férfiak magasabbrendű intelligenciája többnyire a szakmai-tudományos dolgokra korlátozódik (az is csak azért, mert ők így vannak nevelve és mi meg nem), és véleményem szerint ez az életnek csak egy - igaz, hogy fontos - de kicsinke része.

Mindenkinek további jó pihenést mára, üdv Zsuzsa


--------------------------------------------------------------


(2005.04.10.)


Zsuzsa, a hangsúly az úgynevezetten és az idézőjelen van!

:)))

Rózsa


-----------------------------------------------------------


(2005.04.11.)


Megprobalom megmagyarazni az ausztral hozzaallast. Peldaul: Ha egy egyuttelesben valamelyik fel testileg vagy lelkileg bantalmazza a masikat, a rendorseg Protection Order-t ad be a helyi magistratusban. Ez nem azt jelenti, hogy priusza lesz, de a rendorseg recordjan rajta lesz a bantalmazo. Itt Queenslandben 2 evig tartjak a listan, s ha a 2 eve alatt megint a rendorsegnek kell beavatkozni, akkor a rendorok automatikusan a birosagra viszik az ugyet, es a biro donti el, hogy mi a kovetkezo buntetes. Lehet borton vagy kozmunka, attol fugg, hogy az illeto mit csinalt. Lehet kerni Domestic Violent Ordert is, ez azt jelenti, hogy a bantalmazo nem mehet a bantalmazott kozelebe (pl. 500 meteren belul).

A csaladi eroszakban benne van a kritizalas (megszegyenites is inzultalas), a valaki utan jarkalas, az ott maradas, a telefonon hivogatas etc. Ebbol is láthatjatok, hogy itt me'g szavakkal sem lehet egymast bantani.

Ami egy tarskapcsolatban tortenik ket ember kozott, nagyon nehez szavakba kifejezni. Mi a szerelem? Nincs szerelem, a szerelem szexuális va'gy, tisztelet, gondoskodas, egymas erdekeinek figyelembevetele, egymas tamogatasa, es COMMUNICATION. Ha ezek nincsenek ket ember kozott, akkor csak leszukul sexualis erdeklodesre, vagy valami masra. A szavak nem repulnek el, valahol a tudatalattiban megmaradnak, es sokszor tudatlanul is befolyasolnak.

A legtobb no alomvilagban e'l a tokeletes kapcsolatot illetoleg (a no"i agy es a ferfi agy kulonbozik egymastol), nincs es nem is lesz tokeletes szerelem. (Gondoljatok Romeora es Juliara. Ha elve maradnak es osszehazasodnak, biztos, hogy orokre megmaradt volna a nagy szerelem? Shakespeare nagyon okosan soha nem irt rola.)

Ha valaki tudatosan, akarva megbant szavakkal, ugyanolyan hibas, mint aki megut. Ez nem csak a ferfiakra de a nokre is vonatkozik!!!!!!

Eloszor tisztelni kell a masikat mint EMBERT, nem mint no"t, vagy ferfit, es az oszinteseg a legegyenesebb u't!!!! Ha valaki nem birja elviselni, BAD LUCK - ahogy itt mondjuk, "if you can't take the heat in the kitchen, go away".
Elnezest kell kerjek a kevert nyelvert.)

Annyi szeretnek me'g hozzatenni, a no"i es a ferfi agy kulonbozoen mukodik, az agy ket feltekebol all es a kulonbseg, hogy a no"i agy egyszerre tudja hasznalni a ket oldalt, a ferfiaknak az agya nem, ez problemat jelent, kulonbozoen vagyunk megteremtve, ezert maskent is reagalunk, persze az inteligencia donti el, hogy ki hogy reagal.

K.


--------------------------------------------------------


(2005.04.13.)


(Kiegészítés)

... avagy az önsajnáltatók károkozása


A verbális agresszióval kapcsolatban már említettem, hogy az "áldozat" gyakran csak képzeli ezt az agressziót, de a szubjektív megközelítés miatt azt valóságosnak éli át. Ebből hosszú időre kiható sérelem, sértettség lesz, és a legokosabb, amit tehetünk, hogy ezt a típust messzre kerüljük (hogy ugyanis ne képzelhesse azt, hogy állandóan bántjuk).

Most arra szeretném helyezni a hangsúlyt, hogy bár a sérelem csak képzelt, az ebből adódó szenvedés már valóságos. Fenntartom, hogy ilyenkor a fájdalom a sértett fejében jön létre, nem a tényekből, hanem az értelmezésből-félreértelmezésből fakad. De a látványos szenvedés igazi károkat is okoz, jobb sorsra érdemes emberi kapcsolatot tehet tönkre.

A séma a következő: 1. az önsajnáltató félreért valamit, és megbántódik, 2. ennek tanui a családtagok és a barátok, 3. azok szolidaritásból (és persze a tények egyoldalú beállítása következtében) megharagudnak az állítólagos megbántóra. Viszont ez egyben olyan csapda, amelyből az önsajnáltató is nehezen evickélhet ki, ugyanis 4. ettől kezdve már nem meri megváltoztatni az álláspontját, fél, hogy a barátai gyenge akaratúnak, netán árulónak tartják.

Ennek a sémának a működéséről sok személyes és sok közvetett tapasztalatom van.

Az a feleség a legtisztább eset, aki úgy érzi (minden alap nélkül), hogy elhagyták, emiatt nyilvánosan szenved, egész családja a férj ellen fordul. Amikor aztán a feleség megenyhül, és újra barátságosan viselkedik a (volt) férjjel, arról nem tudhatnak a gyerekek, nem tudhatnak a barátok. Szégyelli nekik bevallani.

Bár a sérelem képzelt, a rombolás valóságos. És természetesen nem az állítólagos agresszor hátrányba kerülése az érdekes, nem is az illető hölgyek tényleges bűnössége (vagy ártatlansága), hanem maga a séma, a szubjektív megközelítés, amit az első levelemben ismertetett könyv szerzője nyiltan képvisel.

Más kérdés, hogy ezekben az esetekben az "áldozattal" szolidáris emberek elmulasztották megvizsgálni az ügyet, nem mérlegelték a "bűnössel" fennálló személyes kapcsolatukat, hanem az egyoldalú "tájékoztatás" alapján ellene fordultak. Az önsajnáltatás nem működik olyan közegben, amikor a "közönség" józan, igazságos és megfontolt. Ha ti kerültök ilyen helyzetbe (a közönség szerepébe), SOHA NE ÍTÉLJETEK EGYOLDALÚAN. Ez nemcsak az illetővel szemben nem tisztességes, hanem nektek magatoknak is káros. Elvégre egy-egy kapcsolatunk pusztulásával mi is sokat veszítünk.

Az önsajnáltatásról elsősorban női példáim vannak, de nyilván férfi oldalon is lehetne példákat találni. De ez nem valami sorscsapás, amit lehetetlen elkerülni. Megfigyeltem, hogy az önsajnáltató nők gyengék és félénkek, nem képesek kiállni a maguk igaza mellett. (Mert nem az igazság felismerése, az álláspontunk megváltoztatása tanuskodik gyengeségről, hanem a séma gondolkodás nélküli követése.) Az erős akaratúak megvédik az érdeke
eiket, így a sérelmeket azonnal meg lehet beszélni, a hiábavaló mártíromság elkerülhető.

Éljenek az erős, határozott nők!

MG


-------------------------------------------------------------------


(2005.04.14.)


Csak egy par szot ehhez a temahoz: azok az emberek (nok, ferfiak), akiknek nincs eleg onbecsulesuk, lelkileg bizonytalanok, nincs humorerzekuk, a legrosszabb kategoria az egyuttelesre. Menekulni toluk!!!!! Az osszes lelki bajukat a masikra akarjak kenni es elvarjak, hogy az o szintukon elj. Utalom, mikor minden valodi ismeret nelkul itelkeznek emberekrol, senki nem tudja, hogy igazabol mi tortenik ket ember kozott, lelekileg es a haloszobaban. Az onsajnalok, martirok magukat elegitik ki eloszor, mert ez az ut amit ismernek. Csak sajnalni lehet oket.

Senki nem mondta, hogy az elet konnyu, de tudatosan elni lehetseges. Ehhez az kell, hogy tudjuk, hogy kik vagyunk es mit akarunk, szembe nezni a hibainkkal es javitani oket, oszinten. Minden kimondott szo a mi sajat valasztasunk, kontrollalni tudjuk, hogy kivel beszelunk es mit. Ha valakit megbant az oszinteseg, csak az O hibaja nem a mienk. Hogy milyen szavakat hasznalunk, az egy mas kerdes, mindenki a sajat szintjen fejezi ki magat (en peldaul rosszul, sajnos), a kultura, iskolazottsag, intelligencia egyenenkent valtozik, nekunk kell elhatarozni, hogy erdemes-e egyaltalan valakihez beszelni, mert felreerteni szavakat nagyon konnyu, felremagyarazni meg isteni jo pletyka.....

K.


Free Web Hosting