A nyitottságról

(2006.08.31.)


Egy hölgyismerősöm elpanaszolta, hogy a kedvese rá akarta venni: egy harmadik nővel együtt szeretkezzenek az ágyban. Szakított vele.

Se szeri száma azoknak a kapcsolatoknak, amelyek azért bomlanak fel, mert az egyik fél ezzel, a másik fél azzal a politikai párttal szimpatizál.

Már nem tudom, melyik amerikai novellában olvastam egy szakításról - amiatt, mert a hölgy rájött, a párja "nem kedveli Salingert" (az akkoriban divatos Zabhegyező c. regény íróját). És hogy is tudna együtt élni egy ilyen emberrel?

Egy hölgy azért küldte el az öregedő férjét, mert az szerette volna, ha az asszony masnit köt a hímvesszőre, és így játszanak. "A disznó."

És azt hiszem, már említettem, hogy egy amerikai nyilvánosház madámja szerint a prostitúció első számú oka, hogy a feleségek nem hajlandók a férjük bizonyos (nyilván betegnek, perverznek vélt) kéréseit teljesíteni. Mit nyertek ezzel? Saját büszkeségük nem sérült. És mit vesztettek? Egy hűséges, elégedett férjet. (És egy esélyt a saját szexuális életük javítására.)

A példákat még sokáig sorolhatnám. A lényeg: sokan és sokszor nem vagyunk nyitottak a másságra, a másfajta ízlésre, a másfajta nézőpontra. És ez az emberi kapcsolataink rovására is megy.

Nem lenne egyszerűbb csak legyinteni? És azt mondani magunkban: ő ilyen, én meg nem. Neki vannak hibái (tételezzük fel, hogy már az is hiba, ha valaki nem olyan, mint mi), de azért engem szeret. És jót akar nekem. És nekem is jó vele. Ha másképp nem, akkor az ágyban.

Korábban azt írtam, hogy a mi korunkban a szekszepilnek már a tolerancia, a megértés, az értelmesen csillogó tekintet a legfőbb összetevői. Ebbe beletartozik, hogy mindent képesek legyünk meghallgatni, és elfogadni mint valakinek az álláspontját. Miközben fenntartjuk a saját álláspontunkat.

Persze az erőltetés más dolog. Ha én valakit mindenképpen meg akarok győzni arról, hogy a nudizmus egészséges, és szinte kényszerítem, hogy eljöjjön velem egy ilyen helyre, azt jó első kézből visszautasítani. Ha valakinek nem okoz izgalmat belekeveredni egy csoportszex-partiba, akkor nemet kell mondani. Erre az ötletre - de nem a személyre, akinek ez eszébe jutott. (Hadd legyen mindenki szabad - legalább a gondolkodás, a fantáziálgatás szintjén.)

Nem akarok senkit sem megsérteni, de el tudom képzelni, hogy több hölgy van a társaságunkban, aki csak úgy találna magának partnert, ha vállalná, hogy a férfit orális szex révén elégíti ki. (Mert ő maga nem elég vonzó, vagy - és ez is egyre gyakoribb - a férfi már nem tud mást.) Nem vagyok híve az ilyen egyoldalúságnak, de lehet, hogy még mindig jobban megéri, mint egyedül maradni és megsavanyodni.

Mivel nem vagyok elég felkészült pszichológiából, nem tudom, hogy a személyiségünk zártsága, megkövesedése mennyire lehet hasznos az identitásunk megőrzése szempontjából. Ezt majd a nálam jobban értők elmagyarázzák.

Ha elég nyitottak hozzá.

:)

MG


---------------------------------------------------

(2006.08.31.)


Teljesen egyetértek Veled, általában nem nyitottak az emberek - persze kivételek is vannak! - nem merik vállalni önmagukat... nem beszélnek, sok mindenről lemaradnak a visszautasítástól való félelmük miatt, pedig az ÉLET-et élni kell, ha nyitottak vagyunk a világ és mások felé, biztos találkozunk hasonlóan gondolkodó vagy azt elfogadni tudó társakkal, akik TÁRS-aink lehetnek s nem kell 50-en felül sem besavanyodva, savanyúságként felkerülni a kamra polcára...

(...)

E.



------------------------------------------------------------------


(2006.08.31.)



Speciel azt a masnit én felkötném. :)

Üdv: É.



> Egy hölgy azért küldte el az öregedő férjét, > mert az szerette volna, ha az asszony masnit > köt a hímvesszőre, és így játszanak. "A disznó."



------------------------------------------------------------------

(2006.08.31.)


Az egészséges, optimista, élni akaró emberek őszinték, nyíltak, nyitottak és kíváncsiak - a sérültek pedig óvatosak, félősek, hitetlenek, zárkózottak és megközelíthetetlenek.

A mi korunkbelieknek mindenféle ilyen-olyan tapasztalatuk gyülemlett fel életük során, legtöbben ezért félnek az újtól, ezért nem tudnak lépést tartani vagy lépést váltani.

Ők csak bukdácsolnak, mígnem egyszer úgy felbuknak, hogy már nem tudnak talpra állni - a többiek pedig átgázolva rajtuk elmennek mellettük, s ők végképp magukra maradnak.

Hogy ne ez ne következzen be, abban segíthet pl. a HIVUNK-nál kialakult baráti társaság, ill. az itt folyó bizalmas beszélgetések.


Rózsa

------------------------------------------------------------------



(2006.08.31.)

A témakört nem zárnám rövidre a "mi" korosztályunkkal. Minden korosztályban minden van.

Engem pl. nagyon meglepett, amikor a fiam (...) és barátai, akik kicsit az én barátaim is - nos, nagyon karakánul BEJELÖLTÉK A HATÁRAIKAT. Én ezt nagyon fontosnak tartom, s nem maradiságként. Merjem vállalni, hol vannak a határaim, igy lesz mihez igazodni a köröttem élőknek, merjék a többiek is, az én dolgom is egyszerűbb. Igy nem lesz sértődés - mindenki tudja, mihez igazodjon. S igen , egyetértek a nyitottságban stb., amit Rózsa irt, s tán annyival egésziteném ki, hogy ha sikerül magadévá tenned azt a pozitivizmust, ami mindenben automatikusan a jót keresi... sok gondonbajon átsegit. Fontosnak tartom a humort is, ami sokszor párosul (ön)iróniával, sokszor játékossággal - kis kackiás narancsvörös - mert az a kedvenc szinem - vagy hagyományos fekete vagy spanyolos nagyonvörös csokornyakkendő nem akadály :-)

A "felbukás" sajnos igaz lehet, de én ezt nehezen viselem. Másoknál is, magamnál sem. Szégyenlem megvallani, de ha az aluljáróban 2x kell nekem kitérni a széles ivben szembehaladó fiatalok elől, betámasztok, és a legközelebbit hasbakönyöklöm "véletlen". Ha kellően szét birok terülni, és elég határozott vagyok, még valamelyest ki is térnek... Ez is egyfajta jelzés a határaimról - s a máséiról, nemigen kedvelem, de mégis kell.


K.



-----------------------------------------------------------------

(2006.09.01.)


Igen, vannak határok, ez hozzátartozik az önvédelemhez. Például nálam a rossz szándék már túl van ezen a határon. (A rosszhiszeműséget ezzel szemben még gyógyíthatónak tartom.)

Csak az a kérdés, hogy a gondolattól is visszariadunk-e, vagy csak a nekünk nem tetsző dolgok megtételétől.

Én például nem vagyok homoszexuális, de megértem az ilyen emberek helyzetét, tudok velük kommunikálni. Hasonlóképpen, nem helyeslem a kábítószerélvezetet, de higgadtan meg tudnám beszélni ezt a dolgot egy olyan emberrel, aki drogfüggővé vált. Ugyanez van a vallásos emberekkel és a szélsőséges politikai mozgalmak híveivel. (Nemrégen valaki bevallotta nekem, hogy ő náci érzelmű. Bár a nácizmus minden formáját elítélem, és ha kell, teszek is ellene, magát a nyilatkozó személyt nem ítélem el, nem akarok ártani neki. Mert ő is ember, és ő is változhat még.)

A nyitottság tehát nem azt jelenti (szerintem), hogy az ember bárkit engedjen át az általa meghúzott határvonalon, hanem azt, hogy ismerje fel: vannak emberek azon túl is. Hogy vannak. És hogy ők is emberek.

Az eredeti kérdésem (a pszichológusokhoz) az volt, hogy mennyire lehet hasznos az identitásunk fenntartásához a merevség, a zártság. Mert felemelő nyitottnak lenni, de hátha ezt sokan azért zárják ki, mert félnek, hogy kicsúszik a lábuk alól a talaj.

És az életkor itt csak azért fontos, mert szerintem minél idősebbek vagyunk, annál rosszabbul járunk, ha nem vagyunk hajlandók még átkukucskálni sem ezeken a határokon.


MG