A féltékenységről
(2004.09.24.)
A féltékenység igen gyakran feléled a szerelem folyamán, akár előtte, akár alatta, sőt, utána is. Sokan a szerelem természetes kísérőjelenségének tartják, mondván, hogy minél nagyobb a szerelem, annál nagyobb lehet a féltékenység, és aki nem féltékeny, az nem is szerelmes igazán. OSHO-nak erről más a véleménye. MG
Néhány idézet a Nők könyvéből (Amrita Kiadó, 2002.)
"A 'mi' ritka jelenség. Csak egyszer-egyszer, és csak néhány pillanatra jutnak el a szerelmesek abba az állapotba, amikor ez a szó jelentéssel bír, amikor azt mondhatod, hogy MI - amikor az ÉN és a TE eltűnik egymásban, amikor a határvonalak összemosódnak. Ám ezek ritka pillanatok: nem szabad magától értetődőnek venni őket. Nem maradhatsz napi huszonnégy órán keresztül MI, pedig minden szerelmes ezt akarja - és épp ez okozza a szükségtelen gyötrelmeket." (151. old.)
"A szeretet ellentéte a gyűlölet, a féltékenység. Ezért ha egy nő gyűlöl és féltékeny, akkor a szerelem összes szépsége meghal, és a nő ott marad egy marék méreggel a kezében, amivel megmérgezi magát, és mindenki mást is maga körül." (286. old.)
"A féltékenység a saját magadra, a másokkal és különösen a pároddal való kapcsolatodra jellemző pszichológiai ismerethiányod leggyakoribb megnyilvánulása.
Mindenki azt hiszi, hogy tudja, mi a szerelem - pedig nem tudja. És a szerelem félreértése váltja ki a féltékenységet. Az emberek szerelem alatt egy bizonyos kizárólagosságot, birtokviszonyt értenek - de egy egyszerű tényt nem fognak fel: amint birtokba veszel egy élőlényt, már meg is ölted.
Az életet nem lehet birtokolni. Nem szoríthatod a markodba. Csakis nyitott tenyérrel tarthatod meg." (290. old.)
"Annál rosszabbat nem is tehetnél, mint amikor egy emberi lényt a tárgyak szintjére alacsonyítasz. És ezt jelenti a birtoklás."
"Behatolsz a másik saját, intim zónájába, a legbelsőbb magánéletébe, ami az egyetlen szent hely a világon. (...) Az egyetlen szent hely - a szó igazi értelmében - a legbensőbb magánéleted: a függetlenség, a létezés helye.
Ha valóban szeretsz valakit, akkor sosem hatolsz be oda. Nem játszod a detektívet, nem lesel be a kulcslyukon át a másik intim területére. Tiszteletben tartod a másikat." (293-294. old.)
"Szerelemre csak olyasvalakitől számíthatsz, aki szabad, akinek az egyediségét és szabadságát tiszteletben tartod. Az a pillanat, amikor a szerelem megtörténik, a másik szabad döntésén múlik. Ne tedd tönkre azzal, hogy birtokolni akarod, hogy magadhoz akarod láncolni." (295. old.)
----------------------------------------------------
(2006.09.24.)
Gábor!
Szeretném most már azt az sokat idézett Osho-könyvet a kezembe venni! Az az érzésem, hogy a saját véleményed megerősítésére idézel belőle.
Kíváncsi vagyok, hogy ha én olvasnám, én mit emelnék ki belőle. Pl. amikor néhány percre volt alkalmam belenézni a kötetbe, rögtön arról olvastam, hogy ha két ember szereti egymást, feltétlen bizalom van köztük, és egymással igen bizalmas, közeli, bensőséges viszonyba kerülnek.
Ilyesmit még nem olvastam Tőled a listán...
B. Á.
-------------------------------------------------------
(2004.09.24.)
Persze, szívesen kölcsönadom Neked (és másnak is).
Azt nem tagadom, hogy elsősorban olyan idézeteket válogattam, amelyekkel egyetértek. De hát nem általában a könyvet akartam ismertetni, hanem olvasnivalót akartam kínálni azoknak, akik úgy érzik, valami nem stimmel, valamit másképp kellene csinálni, valahogy a nagy Ő nélkül is boldogulni kellene, legalább átmenetileg, hogy ne keseredjünk bele a nagy várakozásba.
A könyvben szó van a bizalomról is (olyan értelemben, hogy amikor a két szerelmes eggyé válik, nemcsak a perifériák egyesülnek, hanem egyéniségük magja is - de csak átmeneti időre). És ez a bizalom mindig csak a szabadság, az intimszféra tiszteletben tartása mellett jöhet létre.
Nem mindennel értek egyet egyébként. Például OSHO teljesen a házasság ellen foglal állást (az érveivel még egyetértek), s a házasság helyett a kommunát ajánlja - ennek az együttélési formának azonban sok gyakorlati és pszichikai akadálya van, ezt tehát nem tartom teljesen reálisnak. OSHÓ-nál háttérbe szorulnak a közösséggel és a társsal kapcsolatos kötelezettségek is (merthogy minden kötelezettség megöli a szerelmet), és nem olvastam tőle a házassági szabályok helyébe lépő általános közösségi etikáról.
De lehet, hogy ezzel is foglalkozik. Még nem végeztem, még olvasom. Nektek is melegen ajánlom.
MG
-------------------------------------------------
(2004.10.09.)
Kedves Gábor!
Nekem is más a véleményem. Belőlem teljesen hiányzik a féltékenység, pedig már voltam szerelmes. :-)))
Az én véleményem az, hogy az igazi szeretetnek a bizalom az alapja. Ha tudom, hogy a párom szeret, maximálisan megbízom benne, fel sem ötlik bennem az, hogy féljek attól, netán elszeretik tőlem. Már csak azért sem, mert minden ember szabad. Ha menni akar, el kell engedni, ha meg maradni akar, az az öröm, boldogság ideje kell hogy legyen, nem a mindent megmérgező féltékenységé.
Márta
------------------------------------------------------------------------
(2004.10.09.)
Az igazi szeretet és az igazi szerelem nem akar birtokolni, célja a másik ember, az általam szeretett fél boldoggá tétele, legalábbis az arra való igyekezet. Sajnos, nem vagyok szent, a saját bölcsességem gyakran a saját hibáimból táplálkoznak. Nem vagyok féltékeny típus, viszont mindig azt várom, hogy engtem tegyenek boldoggá, és nem igyekszem eléggé arra, hogy háttérbe szorítva a magam igényeit, a párom boldogítását fáradozzak. Ez persze egy külön fejezet, és kissé elágazik a féltékenység fogalmától, de gyökereiben köze van hozzá. A magam esetében az a tanulság, hogy ha boldoggá akarom tenni a páromat, akkor nem azt kell tennem vele, ami nekem jólesik (őt pedig talán egyenesen idegesíti), hanem azt kéne tennem, ami neki jólesik, ami számára kívánatos; és ha számára éppen az kívánatos, hogy hagyjam békén, ne zavarjam, mert olvasni, tévézni, hallgatni, merengeni akar, - akkor békén kellene hagynom, és még olyan kérdésekkel sem szabadna zavarnom, mint: - Nem vagy éhes? Nem kívánsz valamit? Készítsek vacsorát? - stb. Valószínűleg ilyenkor el tudna küldeni a párom a jó büdös fenébe, de nem teszi, csak látom rajta, hogy egyre ingerültebb, és ha ilyenkor megsimítom a fejét, vagy effélét teszek, akkor kibújik a kezem alól.
Na már most, aki féltékeny típus, az én helyemben tüstént elhidegülést és szeretőt sejtene a háttérben. Elkezd féltékenykedne, gyanúsítgatni, hisztizni, és ekkor tényleg beköszön az elhidegülés a párja részéről, aki vérmérséklete és erkölcsi normái szerint reagálna az eseményekre. Lehet, hogy tűrne, lehet, hogy szép lassan belehülyülne, és lehet, hogy tényleg keresne egy szeretőt magának, akinél kipiheni magát. ahol megnyugszik. Végül az is lehet, hogy nem tűrne, és nem keresne pótcselekvést, hanem elválna.
Itt el lehet, el kell döntenie mindenkinek, aki féltékeny természetű, hogy mit szeretne jobban: együtt maradni az állítólag szeretett párjával, aki vagy megcsalja őt, vagy sem; vagy addig szimatolgatni, míg kiderül, hogy megcsal, és akkor balhék kíséretében lehet, hogy válás lesz belőle; vagy pedig örülni annak, illetve beérni azzal, hogy: Talán más is van az életében, de én is élvezem a társaságát, ami fontos nekem, hiszen szeretem, ezért tehát vidám, békés környezetet biztosítok számára, és igyekszem magam külsőleg-belsőleg vonzóvá tenni, vagy vonzó maradni. Ha ez nem sikerül, akkor megpróbálok elkülönülni, mint aki elhidegült, elvonulok olvasni, elmegyek nélküle társaságba vagy hasonlók. Valószínűleg akkor meg ő lesz féltékeny, de ez már másik fejezet.
Természetesen nincs a kezemben a bölcsek köve, ezért mindehhez hozzá kell fűznöm, hogy valószínűleg csak egy keskeny sáv választja el a "higgadt szerelmet" - ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről - a közönytől.
Az viszont biztos, hogy ha valaki alapjában véve féltékeny természetű, és nem is képes fékezni az indulatait, hanem vádló, balhés jelenetek sorozatával bombázza a párját, akkor előbb-utóbb elveszíti. Akár úgy, hogy őrületbe kergeti, akár úgy, hogy a párja elmenekül békésebb vizekre evez a saját egészsége érdekében, még akkor is, ha egyelőre nincs szeretője.
-üdv. magdi-
-----------------------------------------------------------------
(2004.10.11.)
Örülök, hogy - legalább szavakban - mindannyian mentesek vagyunk a féltékenységtől.
Hadd említsek azonban meg két modellt a szerelem és a gyűlölet összefüggésére.
Az I modell lineáris: a tetején van a plusz 10-es, az alján a minusz 10-es szeretet, ami megfelel a plusz 10-es gyűlöletnek. Valahol a skála közepén van a 0 pont, amely a közömbösség állapota: sem gyűlölet nincs, sem szerelem. Ha csökken a szerelem, akkor előbb jön a semlegesség, és csak akkor kerülünk negatívba, ha partnerünk kifejezetten gyűlöletes dolgokat művel (pl. a volt házastárs elviszi az összes bútort, az elvált feleség nem engedi a gyerek láthatását).
Az U modellben az U két felső pontján van a plusz és minusz 10, illetve a maximális szerelem és a maximális gyűlölet. Minél intenzívebb az első, annál intenzívebb a másik. Az U alján van a 0, a közömbösség. Ha a kedvesemért rajongok, de ő nem rajong vissza, akkor előbb jön a heves gyűlölet, a rombolás, a verés és karmolás, a tányérok falhoz vagdosása. E szerint a modell szerint érthető a "szerelemféltésből hat balta-csapással" típusú rendőrségi hír.
Én az I modellt követem, és nemcsak szándékosan (mert ez az erkölcsösebb, a kevesebb kárt okozó), hanem egyszerűen ilyen a lelki típusom. A baj az, hogy az emberiség 99 %-a az U modellt követi, innen a bosszúállás mint irodalmi téma, ezt hirdette többek között Garcia Lorca, és az én legtöbb nőismerősöm. Ez áll összhangban a harag kiordításának elméletével is.
Többek szerint én nem vagyok normális, mert elfojtom ezt a természetes ösztönt, nem vagyok hajlandó tudomást venni a sérelmeimeről. Lehet, hogy igazuk van, de én nem érzékelem ezt a sérelmet. A legjobb példa, amikor a buszon valaki a lábamra lép. Addig nem is alakul ki a reakcióm, ameddig nem tudom, hogy mi történt, valaki inzultál-e, vagy csak zöttyent egyet a busz. Az emberek nagy többsége először káromkodik, az izmai megfeszülnek, és csak utána kezd megenyhülni, látván, hogy egy magatehetetlen idős hölgy volt az, aki nem volt képes megtartani az egyensúlyát. Az érdekes ezután jön: mire megértem, hogy valaki ténylegesen inzultált, tehát jogos lenne a haragom, addigra már annyira elszállt az eredeti feszültség, hogy már nem haragból cselekszem, hanem hideg fejjel harcolok, ha arra van szükség, vagy kitérek, ha az a célszerűbb. Tehát úgy gondolom, hogy eleve nem jön létre bennem az az indulati töltés, ami indokolná az erőszakos választ, ill. a gyűlöletet. Egy másik, tipikus példa: várom a partneremet a randevún, és nem jön. Nem kezdek haragudni rá, mert nem tudom, mi történt. (Átvert? Lerobbant a busz? Balesetet szenvedett?) Lehet, hogy csak napokkal később tudom meg, hogy átvert. De addigra már az eredeti harag-potenciál rég nincs meg. Akkor már nem tudok rá haragudni. Akkor már csak a hideg fejjel meghozott döntés valószínű: na, ezzel sem foglalkozom többet.
A féltékenységet én úgy értelmezem, mint az U modell megnyilvánulását, amely annál intenzívebb, minél közelebb áll hozzám az illető. Az I modell szerint azonban még mindig jól állok, ha csak egyszer csalt meg az illető (mondjuk: plusz 3 az abszolút skálán), ha kétszer, akkor kevésbé állok jól (plusz 1 stb.). A vele kapcsolatos jó élmények még azt sem nagyon engedik meg, hogy minuszba kerüljek, nemhogy a negatív érzelmek elmérgesedését.
Persze ez csak a modell. Valójában annyira nem vagyok féltékeny, hogy azt mondom: X hölgyet szeretem, és azt akarom, hogy neki minél jobb legyen. Most Z úrral érzi magát jobban, tehát azon izgulok, hogy X hölgy Z-től minél több szeretetet kapjon. Egy kicsit sajnálom, hogy ez az öröm nem velem valósul meg, de önző lennék, ha nem azt akarnám, hogy neki a legjobb legyen. Más kérdés, hogy közben Z úr mit gondol rólam, ez már a férfi egók küzdelmének témaköre. És ha közben X hölgy csalódik bennem, mert nem hívtam ki párbajra Z-t, ez az ő privát balszerencséje. Miért nem U modellt követő férfiba szeretett bele...
:)
MG
----------------------------------------------------
(2004.10.11.)
Sok bölcsesség van erről a témáról is, még több a tapasztalat, - mindezek ellenére a valóságban olykor másképp állnak a dolgok.
Egyik bölcsesség azt mondja: Azok szoktak féltékenykedni, akik nem, vagy nem eléggé szeretik a párjukat.
Egy másik szerint: Akinek nincs elég önbizalma ahhoz, hogy őt tényleg minden hibája ellenére szereti a párja. Féltékenykedik, mert minden más nőt tudat alatt többnek-jobbnak képzel a féltékenykedő nő, és minden más férfinél kevesebbre becsüli önmagát tudat alatt a féltékenykedő férfi.
Harmadik eset az, amikor maga a féltékenykedő a csalfa, önmagából indul ki, nem képes elképzelni sem, hogy a másik, az ő párja nem csalfa. Ha ez a nemcsalfa ráadásul rajtakapja párját a hűtlenkedésen, akkor a hűtlen igyekszik minden eszközzel rábizonyítani a párjára, hogy ő sem különb, vagyis folyton gyanúsítgatja, leselkedik utána stb. Szokták mondani, hogy ennek az a következménye, hogy az ártatlanul gyanúsított végül elköveti a hűtlenkedést, mintegy menekvésképpen, vígaszt keresve.
A valóságban inkább az szokott történni, hogy a gyanúsított akaratlanul is belemegy az áldatlan harcba, nem győz védekezni, bizonygatni, mindaddig, míg ki nem fekszik idegileg, vagy bele nem pusztul. Gyakran előfordul, hogy a valódi csalfa végül elválik, jó esetben közös megegyezéssel válnak el.
Annyi bizonyos, hogy a féltékenység - amennyiben rögeszmévé válik és nem marad meg a huncut kis gondolat szintjén - megmérgezi a kapcsolatot, s ilyen mérgezett légkörben nem érdemes élni sem egyiknek, sem másiknak!
Tapasztalatból (ami nem csak saját, hanem tág családi-ismerősi tapasztalat) azt tudom mondani: Még mindig jobb egy békés, baráti, közönyös házasságban élni, s szükség esetén diszkréten megkeresni, megtalálni a szenvedélyt, a szerelmet házasságon kívül, de szigorúan a házastárs kímélete, megbecsülése mellett, mint egy rossz házasságban tönkremenni, feláldozni magunkat egy méltatlan partner oldalán.
Ez egészségi, idegrendszeri szempont.
A lelkiismeret és az erkölcsösség más lapra tartozik.
-magdi-
--------------------------------------------------------------
(2004.10.11.)
Hogy miből ered a féltékenység, azt nem tudom, szerintem minden emberben más a kiváltó oka. Én nem voltam eltelve soha magammal, de mindig megbíztam minden emberben addig a pillanatig, amíg egyszer át nem vágott. Így volt és van ma is az élet minden területén. Nem feltételezem senkiről, hogy egy hazug, álnok ember és csak azért mondja amit mond, hogy engem átverjen. Megadom a bizalmat mindenkinek, hogy élnek vagy visszaélnek vele, az már a másik ember magánügye, az enyém meg az, hogy hogyan reagálok rá.
A korom előrehaladtával egyre inkább igazat adok annak a mondásnak, hogy "minden ember magából indul ki". Ebben egyetértek Magdival. Abban viszont nem, hogy "Még mindig jobb egy békés, baráti, közönyös házasságban élni, s szükség esetén diszkréten megkeresni, megtalálni a szenvedélyt, a szerelmet házasságon kívül, de szigorúan a házastárs kímélete, megbecsülése mellett, mint egy rossz házasságban tönkremenni, feláldozni magunkat egy méltatlan partner oldalán." Nem hiszem, hogy egy közönyös házasság jobb lenne, mint egy veszekedésekkel tarkított. Szerintem megöli a lelket a közöny. Rosszabb mint gyűlölni, vagy gyűlölve lenni. Ezek még mindig érzelmek a másik iránt, de ha csak átnéznek az emberen. Brrrrrrrrrrrrrrr. Ennél rosszabbat el sem tudok képzelni. Nekem az az érzésem, hogy az ilyen "közönyös házasságok" azért tartatnak fenn mindkét fél részéről, mert félnek az egyedülléttől, vagy attól, hogy ismét társat kell keresni, és esetleg nem találnak, vagy a "papír" biztonságérzetet ad ahhoz, hogy ne ugorjanak bele egy elhamarkodott másik házasságba. Bevallom őszintén, gyávaságnak tartom. Mindenesetre a magam részéről tisztességtelennek tartom a közönyös házasságból kikacsintgató férjet és feleséget is egyaránt. Tisztességtelen a házastársával szemben és azzal az emberrel szemben is, akivel "jól érzi magát". Szerintem ezek az emberek nem merik felvállalni saját magukat. A másik dolog, amiért nem értek vele egyet, hogy az idő telik, ezek a házasságok már nem igazán szoktak újra szeretetben, békében folytatódni. Előbb-utóbb válás lesz a vége. Ha nem, akkor gyűlölni fogják egymást öregségükre. Miért kell megvárni? Hogy ezek a házasságok békések és barátiak? Azt csak a benne élők tudják.
Márta
------------------------------------------------------------------------
(2004.10.12.)
Mártának is igaza van - ez nézőpont kérdése is. A magam részéről ponosítanám a korábban leírtakat.
- Válasszuk ketté a közönyös házasságokat szenvedélymentes szeretetkapcsolatra és unalmas, utált kényszeregyüttlétre (érdekházasságra). Mindezt persze nem 20 éves korban, esküvő utáni időszakban, hanem egy 20-30 éves házasság kellős közepén (ha ugyan nem a vége felé, mivel nem tudni, meddig élünk.) Ugye, más-más a kettő? Korábbi írásomban az előbbire gondoltam.
- A házasságon kívül keresett/megtalált szenvedélyről írottaknál úgy emlékszem, megemlítettem a lelkiismeretet és az erkölcsösséget. Ez azért nagyon fontos, mert amikor filozofálgatunk egy kérdést minden oldaláról körüljárva , akkor általában nem vesszük figyelembe az egyedi emberi normákat. Egy mélyen vallásos, istenfélő ember nem valószínű, hogy úgymond megcsalja a párját, csak mert hiányzik neki a kapcsolatból a szenvedély. Inkább lemondó, önmegtartóztató életet él. Természetesen viselkedhet így egy nem vallásos személy is, aszerint, hogy milyen erős a lelkifurdalása, az erkölcsössége stb.
Ámde - egy régi aforizma szerint - sokan csak azért hűségesek, mert nincs alkalmuk hűtlenkedni (erkölcstelekedni, paráználkodni, nevezd, aminek akarod).
(...)
Bevallom: régebben elkövettem házasságtörést, de annyira erős, nyomasztó volt a lelkifurdalás, hogy leépítettem azt a külső kapcsolatot.
Nézzük a másik oldaláról ugyanezt a kérdést: Amennyiben a férjemben gyulladna fel a szerelmi vágy valaki iránt, aki nem én vagyok, akkor én nem válnék el tőle emiatt, és nem is ítélném el, ha egyszer velem már nem lehet mit kezdeni, mert............. Viszont biztos vagyok abban, hogy ő nem hajt külső kapcsolatra.
-magdi-
----------------------------------------------------------------
(2004.10.12.)
Örülök, hogy a megközelítések kezdenek árnyaltabbá válni. Abban egyetértünk, hogy a féltékenység káros, de hogy mit tegyünk akkor, ha az egyik fél félrelép, ott már eltérnek a vélemények.
Úgy gondolom, hogy ahogy a szex és szerelem viszonyánál is felvetődött a "kolbász vagy gyertyafény" dilemma, ez a közönyös házasság kérdése is jelentős mértékben ízlés, ill. temperamentum, lelki beállítottság kérdése.
Nekem tetszik Magdi okfejtése. Persze, lehet, hogy azért, mert már láttam egy szerelmi házasságot, amelyikben a feleség az U modellt követte, és annyira szerette a férjét, hogy a végén a konyhakést kellett kicsavarni a kezéből. A gyerek miatt váltak el, a férj nem akarta, hogy a gyereket a veszekedések tönkretegyék. Aztán láttam egy nyugodt kapcsolatot, alacsony hőfokút, de - ha szabad ezt így mondani - nagyon finomat. Újsághirdetés révén ismerkedtek meg, 200 hölgyből választott a férfi, meglehetősen formális megközelítéssel. Nyitott házasság volt, mindkét fél részére, de a felek között megvolt a szeretet és a tisztelet. Egy harmadik házasságban a nej annyira nem akarta, hogy a férj elköltözzön tőle, hogy télvíz idején utcára tette a szeretett férfiút, jól tudván, hogy a férfi - szerencsére megtartott - saját lakása csak egy hónappal később szabadul fel. (Ugye, ebben is látjátok az U modellt?)
Ha most kellene választanom egy békés, szexmentes egymás mellett élés és egy lobogó szerelem között, habozás nélkül az előbbit választanám. (Szerencsére a csábítás esélye a korral folyamatosan csökken.) :)
MG
------------------------------------------------------
(2004.10.12.)
Mostani, második férjemmel 21 éve élünk házasságban. Én szerelmes voltam belé, amikor hozzámentem, ő nem tudom, mit érzett, de eleve nem egy szenvedélyes típus.
Érdek semmiképp nem vezethette, hiszen nincstelen voltam, potosabban (ráadásul) egy 5 éves kislány anyukája. 30 éves voltam, a párom 25.
Az első házasságom 21 évesen jött létre, kölcsönös szenvedélyes szerelemmel karöltve. Hat és fél évig tartott, de már az elejétől forrongó katlan volt, mert egyrészt együtt kellett élnünk az anyósomékkal, másrészt az első férjem kissé agybeteg volt, egy gyerekkori agyhártyagyulladás következtében. Ezt csak menet közben tudtam meg, különösebb látszata nem is volt, hacsak nem veszem annak az öngyilkossági próbálkozásait még a házasságunk előtt. Megegyeztem vele abban, hogy az égvilágon mindent őszintén elmondunk egymásnak, pl. a majdani esetleges "félrelépéseket" is, ez nálunk nem lesz válóok.
Mindketten heves természetűek és gyenge idegzetűek voltunk, mindennaposak voltak a veszekedések - csupa hülye piti dolgokon. Amikor a kislányunkat megütötte, én belebokszoltam a karjába, ő pedig visszaadta az ütést - erre nem számítottam. Újabb tulajdonságát ismertem meg! Mikor már félhülyén a válást emlegettem, ő arra kért: a rokonok, ismerősök, a közvélemény ítéletét elkerülendő, maradjunk színleg házasságban, de ki-ki járhatja a maga útját. Magyarul felkínálta a nyitott házasság lehetőségét. Meglepetésemre válaszul elmondta, hogy nem én lennék az első, aki a másikat "megcsalja", mert ő már elkövette ezt korábban, csak addig még nem vallotta be. Bezzeg a szomszédasszony már tudta, csak én nem - hát ennyit az őszinteségi egyezményünkről.
Azért megpróbálkoztunk a nyitott házassággal, ám ez több okból nem volt tartható.
Egyfelől én szerelem- és házasságpárti vagyok, ha szőröstül-bőröstül beleszeretek valakibe, akkor vele szeretnék élni, ha lehet, örökre, nem megy nekem ez a kétlakiság.
Másfelől megintcsak nem volt fair a férjem, mert amikor neki nem jött össze egy kapcsolat, akkor beletenyerelt az én kapcsolatomba, magyarán betiltotta azt.
Hat és fél év házasság után a kislányommal elköltöztem albérletbe, majd közös megegyezéssel elváltunk a férjemtől, akinek akkor már volt egy másik jövendőbelije.
Ő azzal a nővel, én a mostani férjemmel 21-22 éve élün/éltünk házasságban, mígnem az exférjem felkötötte magát és meghalt, mert a második felesége sem bírta tovább, otthagyta őt. Nagyon sajnálom szegényt, meg a gyerekeit, és megértem a feleségét is.
.
Mi ebből a tanulság?
Számomra az, hogy más a kölcsönös nagy szerelem, és más az, hogy kivel tudunk hosszú távon békében, barátságban egy födél alatt, közös háztartásban élni és gyereket nevelni.
-üdv. magdi-
-------------------------------------------------------------
(2004.10.18.)
Szia Márta!
Igen, lehet békés, baráti és még hozzátenném, hogy szeretetteljes is. Szerintem a részletekben rejlik, hogy miért és hogyan alakul. Pl. mi nem szerelem és szenvedély keresésével, hanem csak kíváncsiságból szoktunk kicsit kalandozni néha, s a partnerek is ilyenek. Nem tudom, kivel szemben lenne "tisztességtelen". Talán a hagyományos monogám, kisajátító elvárásokkal szemben? Nos, azok meg nem érdekelnek. :-)
Ági
------------ Márta írta --------------
> Mindenesetre a magam részéről tisztességtelennek tartom a közönyös házasságból kikacsintgató férjet és feleséget is egyaránt. Tisztességtelen a házastársával szemben és azzal az emberrel szemben is, akivel "jól érzi magát". Szerintem ezek az emberek nem merik felvállalni saját magukat. A másik dolog, amiért nem értek vele egyet, hogy az idő telik, ezek a házasságok már nem igazán szoktak újra szeretetben, békében folytatódni. Előbb-utóbb válás lesz a vége, ha nem, akkor gyűlölni fogják egymást öregségükre. Miért kell megvárni? Hogy ezek a házasságok békések és barátiak? Azt csak a benne élők tudják.
----------------------------------------------------------
(2004.10.19.)
Szia Ági!
Biztosan igazad van, én mást látok magam körül. Magamból indultam ki: ha szeretem a páromat, eszembe sem jut más férfi. Önként és dalolva vagyok hűséges, de mivel nem birtokolni akarom, hanem egyszerűen szeretem, ezért az ő hűségéhez nem ragaszkodom. Esetleges hűtlensége miatt nem lépek ki az egyébként mindkettőnk számára jó kapcsolatból. Nem mondom, hogy nem esik rosszul, de elgondolkodom rajta, nem én vagyok-e az oka a félrelépésének (bár sosem voltam fejfájós tipus). :-)
Márta
-------------------------------------------------------------
(2004.10.19.)
Kedves Ági és Márta !
Éljünk párban ketten, hárman, öten? Esetleg egy egész baráti társaság egymást körbepróbálva? Érdekes elképzelés.
Lehet, hogy amit írok, az borzasztóan maradinak tűnik majd. Nekem a "párom" kifejezés arról szól, hogy Ő+én, vagy Én+Ő. Ha ebbe egy harmadik is beszáll, akkor már nem párkapcsolat. Annak vagyok híve mindkét részről, hogy a "párom" előbb csukja be az ajtót utánam, és azután próbálkozzon másnál - akár csak kíváncsiságból is. Nem kisajátítási céllal, hanem azért mert a párom. Azután legyen másnak a párja. Bármilyen szerelmes vagyok is, mindenféle jelenet nélkül hajlandó vagyok azonnal elengedni.
Kicsit bővebben is kifejteném: nekem a szex nem fizikai élmény, hanem lelki. Akkor, ott, kettesben rólunk - kettőnkről - szól. Az együvé tartozás élménye, az érintés varázsa, a szeme csillogása, az ő ölelése és Neki az enyém. A fontosság tudata (hogy neki csak én vagyok fontos, és csak Ő fontos nekem). Hogy minden mozdulatában benne legyek - és viszont. Ha van egy másik, harmadik stb. akkor ez nincs meg, imígyen jelentőségét veszti az egész. Ezért én nem vagyok féltékeny egy csöppet sem. Nem nézek utána, hogy a párom hol jár és kivel. Ugyanezt viszont is meg szoktam kapni. Amikor találkozunk, az első tekintetből ki tudom olvasni, hogy valóban hozzám jött-e, vagy csak megszokásból. Utóbbi esetben egy "legyél nagyon boldog, kedves" mondat után becsukom mögötte az ajtót.
Mivel aki nagy nehezen a közelembe kerül, elég hamar tisztában lesz azzal, hogy csak addig kell maradnia, amíg Ő is ezt akarja meg én is, egy pillanattal sem tovább, engem nem szoktak megcsalni. Nincs miért bújkálni, hazudozni - akkor meg mire, kire kellene féltékenynek lennem (vagy lennie) ?
Ezt a fajta konzervatizmust én bátran felvállalom. A saját lelki szükségletem okán és nem a társadalmi elvárások miatt.
Jutka
------------------------------------------------------------
(2004.10.19.)
Jutkának igaza van.
Ez így jó - mindenféle kompromisszum nélkül.
A többi okoskodás.
Barbara
------------------------------------------------------------
(2004.10.19.)
Szép dolog a tiszta álláspont, de néha az élet komplikáltabb. Volt egyszer egy ilyen eset: a férj és feleség jól éltek, volt három közös gyerekük. Aztán a férj egy konferencián megismerkedett egy nővel (mindketten egyetemi oktatók voltak), és lefeküdt vele. Utána az affér nem folytatódott.
A feleség megtudta (már nem emlékszem, valószínűleg a férj kotyogta ki), és azonnal beadta a válást. Vége volt a boldogságuknak, a három gyerek válási árva lett.
A kérdés: nem járt volna-e jobban férj, feleség, gyerekek, ha a hölgy megérti, hogy előfordul ilyen, és ettől még a férje ugyanúgy szeretheti?
Még ha kíváncsiságból is kezd valaki külső viszonyt, nem feltétlenül akarja kockáztatni a meglevő szilárd kapcsolatát. Sokszor ez egy egyszerű - és a partner által visszaigazolt - szexuális vonzódás, semmi több. Gondoljatok bele, az a házasság nem véletlenül jött létre, a férjnek-feleségnek sok közös jó élményük lehet. És az élményeken kívül is mi minden köthet össze két embert - a gyerekektől a közös barátokon át a közös bankszámláig és lakástörlesztésig. (Ami engem illet, engem az - elviselhetetlenül hisztis - feleségem által készített pompás juhtúrós sztrapacska is sokáig visszavonzott...!)
Megfigyeltem, hogy sok nőnél ez a reakció úgy zajlik le, hogy először jön a lelki fájdalom, a megbántottság, aztán a jogi lépések, és csak 5-10 év múlva jut el a felismerésig: a megcsalatástól függetlenül az a pasi volt a legjobb. De már késő. Már kiábrándult belőle (aki különben is már egy harmadik nő hűséges férje). Akkor, abban a lélektani pillanatban (mármint a későbbi felismerés pillanatában) is egyetértetek-e majd azzal, hogy csak semmi kompromisszum?
MG
-----------------------------------------------------
(2004.10.19.)
Gábor!
"A kérdés: nem járt volna-e jobban férj, feleség, gyerekek, ha a hölgy megérti, hogy előfordul ilyen, és ettől még a férje ugyanúgy szeretheti?"
Nem szereti ugyanúgy.
"Sokszor ez egy egyszerű - és a partner által visszaigazolt - szexuális vonzódás, semmi több. Gondoljatok bele, az a házasság nem véletlenül jött létre, a férjnek-feleségnek sok közös jó élményük lehet. És az élményeken kívül is mi minden köthet össze két embert - a gyerekektől a közös barátokon át a közös bankszámláig és lakástörlesztésig."
Erre a kedves férjnek is kell gondolnia, mielőtt kockára teszi 2 óra ismeretlen boldogságért.
"és csak 5-10 év múlva jut el a felismerésig: a megcsalatástól függetlenül az a pasi volt a legjobb."
Az lehet. De ha egyszer lehetett és nem tört volna ki a balhé, akkor következőleg már visszatartó erő sem lenne. Azután elmúlik néhány év és a korosodó feleség mellé tartana egy 20 évest állandóra. Egyik mosson, főzzön, vasaljon - a másikat az ágyba és dicsekvés céljára. Hiszen bizonyos korban fiatal szeretőt tartani sikk a férfi népnél, mutatja, hogy anyagilag is megteheti. Persze. De amíg Ő felküzdötte magát erre a lehetőségre, addig a már megunt feleség a munkája mellett gondoskodott róla és a közös gyerekeikről.
Ez pontosan olyan, mint mikor a gyerek először vesz ki pénzt a pénztárcádból anélkül, hogy engedélyt kérne rá. Esetleg észre sem veszed, hiszen csak egy huszast vett ki. Mire észreveszed, már az első ezres tűnik el. Ha nem tanítod időben móresre, akkor később másét is el fogja venni.
Nem kompromisszum-hiányról van szó! Megelőzésről. Megelőzni, hogy valaki tönkretegye az életem. Egyébiránt biztosan vannak esetek, amik kivételnek számítanak - csak még nem kerültem ilyen helyzetbe. (Meg amolyanba sem - nem ilyen okok vezettek a válásunkhoz.)
Jutka
-----------------------------------------------------------
(2004.10.19.)
Kedves Judit!
Egyetértek Veled sok mindenben, kivéve az ajtó bezárását a párom félrelépése miatt. Ez nem azt jelenti, hogy azt is elviselném, ha minden nap mással csalna meg. A Gábor által megfogalmazott "félrelépés tipuson" lépnék át, mintha meg sem történt volna, ha a kapcsolatunk egyébként jó. A félreértés abból adódhatott, hogy "kimoderálódott" és így lemaradt a levelem végéről az aláírásom, és egybemosódott Ági bemásolt levelével. Üdvözlettel:
Márta
-------------------------------------------------------------
(2004.11.04.)
Szia Ági! A magam részéről szintén beszélgetésnek szántam, amit írtam. Így érzem jól magam a bőrömben, Te pedig úgy. Távol áll tőlem mások megítélése. Mindenki maga tudja, hogy neki mi és hogyan jó, hogyan érzi magát jól az életében. Ha mindannyian egyformán gondolkodnánk, nagyon unalmas lenne az élet. :-) Gondolatokat cserélni jó dolog, megismerteti velünk a világ színpompáját.
Márta
