Dominancia a párkapcsolatban





Azt szoktam mondani, egy férfi és egy nő között nehéz alkalmazni a demokráciát, ill. a többségi elvet, mert ha nem értenek egyet, vagy az egyik akarata érvényesül, vagy a másiké. - Utalás a "boldogságkurzus"-omra: a kompromisszumok köztes megoldása gyakran mindkét felet kielégítetlenül hagyja, ezért kompromisszum helyett kooperációt javasoltam. Az egész gondolatmenetet feltettem a honlapom fejtegetései közé, ott olvashatjátok: http://www.geocities.com/mandygabor/boldogsag.txt, azon belül az 5. pont.

Az újságolvasók biztosan ismerik a "domina" szót. Ezen olyan prostituáltat értenek, aki eljátsza, hogy ő parancsol a férfinak, megalázza, megveri stb. Mindezt a páciens fizeti. Az ellenkezője még inkább ismerős: a férfi parancsol, a nő mindenben engedelmeskedik neki, kiszolgálja a konyhában és az ágyban is. Ezért a nő nem fizet, ezt hívják tradicionális házasságnak.
:)

Én viharos szerelmi életem során - és nagyszámú beszélgetőpartnereim jóvoltából - sok esetet megismertem, mindkét szélsőségből - és a köztük levő sok-sok határesetből. (Az egyiket anekdotaként elmesélem. A játszótéren beszélgetésbe elegyedett velem egy hölgy, és percek alatt megnyílva elmesélte, hogy őt a férje rendszeresen veri, és most ő - a hölgy - szeretne találkozni egy olyan nővel, akinek épp ez tetszik, akin a férje levezethetné ezt a szenvedélyét, és utána kölcsönösen örömszerzővé válhatna a házaséletük. Mondanom sem kell, hogy nem tudtam neki segíteni.)

A saját kapcsolataimban mindig a hölgyek örömét kerestem, és csak azt vertem, aki ezt kifejezetten kérte. Ha úgy láttam, hogy az illető erős akaratú, akkor pedig - a veszekedések elkerülése érdekében - több esetben is lemondtam a saját akaratom érvényesítéséről. Hogy mindig neki legyen igaza.

Ennyi elég is erről, elég sok férj kerül ebbe a papucs-szerepbe, a világirodalom tele van ilyen esetekkel. Van azonban itt egy bökkenő.

A domináns nő és a szubmisszív (behódoló) férfi kapcsolata korántsem harmonikus.

Többször tapasztaltam, hogy a feleség mások előtt is, a háta mögött is szidta a papucsférjet. Egy volt szomszédnő esetében az is kiderült, hogy a férfi szexuális képességeivel volt baj. És nem számított, hogy egyébként mindig az történik, amit a feleség akar. Elment volna ő az első domináns férfival is - akivel könnyű "elmenni". :)

A nők többsége - kimondva vagy kimondatlanul - elvárja, hogy a férfi irányítson. Fel akar rá nézni, azt akarja érezni, hogy nyugodtan rábízhatja magát. Ez a táncban és a szerelmeskedésben még hagyján is van - eltekintve attól, hogy a női orgazmus igencsak csapatmunka, nagyon figyelnie kell a férfinak, hogy ne tekintsék önzőnek -, de ha a háztartásra és a gyereknevelésre is kiterjed ez az irányítás, akkor gyakran vezet konfliktushoz, és végső soron a kapcsolat elmérgesedéséhez.

Nem szaporítom a szót. Tapasztalatom szerint a nők többsége úgy akarja átélni a férfi vezető szerepét, hogy finom jelzéseivel érzékelteti: ő maga (a nő) milyen döntést szeretne. Ha a "domináns" férfi így dönt, akkor a nő hálásan felnéz rá, dícséri "a papa" rátermettségét, bölcsességét. Ha nem, akkor zsémbel, kritizál, passzívan ellenáll, keresztbe tesz. A psziché a behódolást szeretné, de az ész az érdekeket akarja érvényesíteni. Ez pedig - az ilyen nők esetében - feloldhatatlan ellentmondás.

(Zárójelben a "finom jelzésekről": immár könyvtárnyi irodalom szól arról, hogy a férfiak többsége ezeket a finom jelzéseket fel sem fogja, mert kizárólag a közlés verbális tartalmára koncentrál. Ha egy nő azt akarja, hogy a férfi értsen a szóból, akkor mindent ki kell mondania, kerek-perec. Ne féljetek, a férfi még a szájbarágás gúnyos jellegét sem fogja észrevenni. És hálás lesz.)

A magam részéről el tudom fogadni a valóban szubmisszív nőt - aki hallgat rám, és ha ellenvéleménye van, azt normálisan kifejti, de akkor is rám bízza a döntést. (Például: "te döntesz, drágám, de ha itt jobbra fordulsz, nagyot kerülünk".) És azt is elfogadom, aki dominanciára törekszik, megmondja, mikor mit csinálunk, ill. én mit csináljak, visszabeszélés nincs, csak előzetes információkérés (hogy ne teljesen az ő vállain nyugodjék a döntés), ill. utólagos észrevételezés (de az is csak a következő hasonló helyzet előkészítése érdekében, minden számonkérés nélkül).

Ebben a domináns-szubmisszív modellben tehát a domináns fél dönt, de nem "viszi el a balhét", azaz a döntéséért utólag sem szabad kritizálni. (Ez a kitétel a feministáknak szól, akik úgy vélik, hogy ha övék a döntés joga, akkor minden következményért is ők felelősek. Nem. Ha egyszer a szubmisszív fél rábízta a döntést a domináns félre, akkor ezzel az utólagos felelősségrevonás jogáról is lemondott.)

Vitaindítónak ennyi bőségesen elég. Kíváncsi vagyok, mit tudtok mondani a konfliktushelyzetek ilyetén megoldásáról, annak esélyeiről. Hogy ez "nem normális", meg hogy "csak közösen", "mindenben egyetértve", azt ne is írjátok meg. Persze, az lenne a minden szempontból egészséges megoldás. De ha ez olyan könnyű lenne, olyan jól működne, akkor a legtöbben nem lennénk itt, nem kellene új partnert keresnünk.

És még egy figyelmeztetés: sose feledkezzetek el arról, hogy ez egy nyitott lista, amit ide feltesztek, azt bárki olvashatja, most, és az idők - vagy legalább is a Google - végezetéig. Tehát az elvi kérdésekre koncentráljatok, ne a személyes tapasztalataitokra. Mindegy, hogy az eset Veletek történt meg vagy az ismerőseitekkel, a lényeg a tapasztalat. Mindannyiunk tapasztalata.

MG



-----------------------------------------------


Vitazni nem tudok es nem is akarok, a reszek szerintem onmagukban logikusak, es sokmindenben egyetertek.

Talan annyi, hogy minden rendszer valamilyen egyensulyra torekszik, igy van ez a parkapcsolatban is szerintem. Az egyik dominanciara torekvese hivja a masik szubmissziv felet, es eleve az csatlakozik, akinek erre van epp szukseglete. Aztan folytatodik valamerre a kapcsolat, es akar neha megfordulhat a merleg (persze inkabb elvileg).

Az viszont elkerulhetetlen, hogy mindket fel szemelyisege fejlodjon valamerre. Ha tovabb erosodik a sajat vonal, akkor elviselhetetlen lesz esetleg a dominancia az egyik oldalon, de a dominans fel szamara is a masik egyre nagyobb alarendelodese - aztan nezhetunk, miert baj az hogy meg akarunk felelni.

Az osszes tobbi variacio is hasonlokeppen vegigvezetheto. Akkor nincs idealis megoldas? Vagy kinek mi az ideaja?

Hogy kilepjek a gondolati sikbol, itt egy pelda. Egy koran indulo, nagyon hosszu hazassagban, ami kivulallok es belullevok megitelese szerint is nevezheto idealisnak, valahol elindult az elegedetlenseg. Minden jo szandek ellenere a valtozasra valo torekves az egymas leertekelesehez, hibasnak nyilvanitasahoz vezetett, minden korabbi problema peldakent hozott felhanytorgatasaval. Ebben a kapcsolatban egy ido utan az egyik fel az alarendelt szerepet erezte magaenak, mikozben az alkalmazkodo szerepre me'g buszke is lett volna. Most egy uj szerepet all modjaban kiprobalni, amiben ugymond csak rajta mulik, milyen kapcsolatot es miert hoz letre vagy tart fenn. Ez hallatlanul izgalmas, nagy fejlodesi terepet kinalo helyzet, amiben tobb fazis utan most igen jol erzi maga't. Ugyanakkor tudja, hogy most nem annyira fontos neki a biztonsagos, intimitast is nyujto, akar kizarolagossagra torekvo kapcsolat. Azt viszont nem tudhatja, hogy adott esetben mennyire valik azza'.

Mindezzel nem relativizalni akarom a dolgokat, csak a bonyolultsagat is szerettem volna felvillantani, ami szamomra szinten fontos szempont.

Erika


---------------------------------------


Vártam, hogy hátha még valaki nyilvánosan hozzászól. (Magánlevelet többet is kaptam, főleg olyan hölgyektől, akik egy erős, tekintélyt parancsoló, többé-kevésbé macsó férfira várnak... És nekem úgy tűnik, hiába.)

Örülök, hogy a szakember is megnyilatkozott. A családterapeuta nyilván könnyen észreveszi, ha egy kapcsolatban a felek eltérő tempóban és más-más irányba fejlődnek. (Angolul ezt úgy nevezik: "széjjel-nőttek" - they grew apart.)

Nekem azonban az az észrevételem , hogy ha egyszer egy ilyen domináns-szubmisszív kapcsolat kialakul, akkor könnyen állandósul is. Azaz olyan rutinok, tevékenységek rutinok jönnek létre, amelyek annak ellenére fenntartják a kapcsolat aszimetrikus jellegét, hogy a partnerek már "kinőtték" azt. Egyes esetekben pedig az is előfordul, hogy a behódolás a szerelem helyébe lép. Tehát aki változtatni tud, az elsősorban a domináns partner. Aki esetleg már unja, hogy mindig neki van igaza, és aki olykor maga is némi behódolásra vágyik.

Hja, komplikált az emberi lélek...!

A szado-mazochista kapcsolatokról szóló doktori értekezésben (ilyen is van!) olvastam, hogy az tud igazán jól fájdalmat okozni, aki maga is megtapasztalta és élvezte azt. A másik figyelemreméltó tény: az ilyen dominák leggyakoribb ügyfelei épp a kíméletlen harcban megedzett üzletemberek. A hétköznapokban készek életeket szétrombolni, mások akaratát legyűrni, de olykor - kikapcsolódásképpen - szívesen veszik, ha valaki (egy szexis nő) alaposan elfenekeli őket, "játszásiból" uralkodik felettük. Hogy ez csak játék, az akkor derül ki, amikor az ügyfél fizet a szolgáltatásért. És ha nincs megelégedve, nem jön többet. Úgy kell tehát megalázni, ahogy ő akarja, nem pedig ahogy a dominának tetszik. Hogy ez meglehetősen elterjedt, azt szex-hirdetésekből, szociológiákból, újságcikkekből, filmekből is tudhatjuk.

A mi kis barátságos listánkra természetesen nem ezek a szélsőségek tartoznak, hanem az a tény, hogy a mai férfiak egy része már kényelmetlenül érzi magát a macsó jelmezben. Az után, hogy a feministák annyira a fejünkbe verték, hogy a "nem" tényleg nemet jelent, és nem azt, hogy "hátha" meg "futok még egy kört", már kevés férfi kockáztatja meg, amire sok nő titokban vágyik. Hogy egy félvad csődör legyűrje az ellenállását. Ahhoz más évtizednél kellett volna kiszállni az időgépből...

:)

MG


--------------------------------------------------


Hát, úgy látszik, ebből nem lesz vita.

Igaz, a legutóbbi megszólalásomra is reagáltak egy páran, de kizárólag magánlevélben.

Mindegy, most megpróbálom lezárni a gondolatmenetet, már csak mentálhigiéniai okokból is. Ez a levél elsősorban a nőknek szól, de persze férfiak is kifejthetik a véleményüket vele kapcsolatban.

Szóval az a gondom azzal a női elvárással, miszerint a férfi legyen "férfi", azaz magabiztos, tekintélyt parancsoló és erős és ügyes (meg gazdag), hogy ellentmondásos, szinte teljesíthetetlen. Sok nő eleve azért vált el, mert a férje kihasználta. Mások a férjük hűtlenségét nem tudták elviselni. De hát akitől a domináns viselkedést elvárjuk, azt nem kritizálhatjuk azért, mert önfejű és egoista. Akkor örülnünk kell, hogy egyáltalán ott van és imádhatjuk. A szubmisszív nő búslakodhat a férfi hűtlensége felett, de nem zsémbelhet, nem veszekedhet miatta. Aki erős akaratú férfit szeretne, annak meg kell tanulnia szótlanul tűrni.

A legtöbb nő arra vágyik, hogy a férfi úgy legyen domináns, hogy igazából a nő kedvét keresse. A dominanciát csak játssza el - ugyanúgy, ahogy a dominának is el kell játszania, hogy kegyetlen, hogy ő van felül. Ha nem találja el a szubmisszív kuncsaft elvárásait, megnézheti magát, egy-kettőre kikerül az üzletből. A különbség csak annyi, hogy egy férfi általában világosan el tudja mondani, hogy mit vár (korbácsolásból ennyi kevés, annyi már sok, ez a fájdalom felizgat, ha így beszélsz velem, az már nevetséges, és így tovább). Ezzel szemben a "domináns" férfinak elejtett megjegyzésekből, a nő nézéséből kellene kitalálnia annak vágyait, amelyeket aztán magabiztosan és keményen valóra válthat.

Hát, mit mondjak, kevés ilyen érzékeny macsó van.

Ezekben az esetekben az ösztön és az intelligencia egymás ellen hatnak. Minél intelligensebb a nő, annál jobban akarja érvényesíteni az érdekeit - de annak is jobban tudatában van, hogy az ösztönök síkján egészen mást akar. (Kicsit hasonló ez a gyerekszülés kérdéséhez. A diplomás nők a karrierjük miatt sokáig halogatják, aztán hirtelen - és többnyire túlkorosan - erre az élményre is hevesen vágyni kezdenek.)

A nők tehát most, a válásuk után, pár évvel öregebben és pár kilóval súlyosabban, gyakran olyan partnert keresnek, aki vagy nem létezik, vagy ha esetleg van is, egyáltalán nem ilyen nőre vágyik. És foglalt. Mit lehet itt tenni?

Néhányotoknak biztos értelmetlenségnek tűnik, de le kell írnom, amit megoldásnak vélek, mert végtelenül egyszerű. Válasszatok társnak egy intelligens, simulékony partnert (aki lehet, hogy nem villanyoz fel, de elvégzi a házimunka egy részét, szereti a gyerekeket, szépen beszél az anyóssal is stb. stb.) - és álmodozzatok, fantáziáljatok a macsó vadállatról, aki majd jön, és letépi rólatok a ruhát, hogy az általatok keltett leküzdhetetlen vágyait kiélje. Olvassatok könyvet ilyenekről. És képzeljétek magatok mellé az ágyban - de lehetőleg ne akkor, amikor a szelíd, kenyérre kenhető, házias partner is ott tartózkodik. :)

A fantáziálgatásban semmi rossz nincs. A férfiak 70-80 százaléka bomba nőkről fantáziál maszturbálás, sőt, szeretkezés közben is. És egyre több ilyen könyv és film kapható, nők számára is.

Ha a macsó férfi a maga valóságában is feltűnik az életetekben, akár el is mehettek vele egy menetre. (Gumira ügyelni! Semmilyen fantasztikus kaland sem ér meg egy AIDS-es, nyomorúságos végkifejletet.) Csak bele ne szeressetek, az Istenért! Amint a vad éjszakai kaland végetér, térjetek vissza a szelíd partneretekhez, aki minden bizonnyal megbocsájtja majd ezt a kihágást. Mint ahogy a férjek is szépen hazamennek a jól főző, bár az ágyban kissé unalmas feleségükhöz egy-egy kaland után. (Amit viszont a feleségek általában nem értenek. Hogy szerelem nélkül is lehet, és hogy a szeretett hölgy mellett mással is lehet.)

A szerető állandó partner legalább olyan fontos, mint a kemény "kötésű" alkalmi szerető.

:)

MG


Free Web Hosting