Barátság - szerelem - házasság
(2004.07.08.)
Barátság - szerelem - házasság
Azért írom ezeket a szavakat ebben a sorrendben, mert úgy vélem, hogy házasság csak valamiféle szerelem után lehetséges, ha pedig nem olyan emberbe szeretünk bele, aki egyben a barátunk is, akkor régen rossz.
Az lett volna az alcím: ... avagy hol szúrják el a nők.
Mert szerintem sok nő itt szúrja el. Ahelyett, hogy előbb férfi barátokat keresnének (nagy számban), és közülük választanák ki azt, aki iránt intimebb érzéseik is vannak, csak ülnek egy sarokban, mint a pók, és várják az igazit. (Aki aztán vagy arra megy, vagy nem.)
Mi a baj a baráttal? Miért nem akarnak a nők minél több férfi barátot? Erre nekik kellene válaszolni. Az én sejtésem az, hogy a barátság két nő között is nagyon intenzív (ha belegondolunk: a legintimebb titkaikat is kiadják egymásnak), tehát egy férfi és egy nő között sem lehetne "takaréklángon" tartani. Vagy pedig - a nő értelmezése szerint - ez nem barátság, csak haverság lenne.
Jó, legyen haveri a viszony. Egy ilyen laza viszonyból is kifejlődhet mély barátság és szerelem. A gond ott van, hogy egy nő számára az egyik kapcsolat mélyülése szinte szükségszerűen vezet a másik kapcsolat gyengüléséhez, ill. elhalásához. És amikor a mély barátság megszakad, már nincs meg a másik...
Több nővel jutottam el olyan viszonyig, hogy a barátság már-már átfordult szerelembe. És akkor ők voltak azok, akik megállj parancsoltak, mondván: "inkább maradjunk jó barátok, a szerelem elmúlhat, és akkor egymás ellen fordulunk". Igaz ez? Vagy csak azért mondták, hogy lerázzanak? (A barátságok utána töretlenül folytatódtak, szívesen voltak velem.)
A vitakérdés, amit ezennel felteszek, így hangzik: mi a barátság, a szerelem és a házasság viszonya a nők szemében? Részkérdések: miért nincs egy nőnek sok férfi barátja? Ha van egy-kettő, miért nem közülük választ társat? És ha akibe beleszeret, a baráti körén túl van, akkor miért választ olyat, aki eleve nem is lehetne jó barát? (Például túl erőszakos, önző, irígy stb.)
Ezeket a sorokat meglehetősen buta arckifejezéssel írom, és várom a választ...
:o)
MG
-----------------------------------------------------------------
(2004.07.09.)
Valamikor, sok évtizede csak annyit kellett mondani: te, szerinted lehet őszinte barátság férfi és nő között? És máris röhögött mindenki. Karinthy Frigyes mondása volt: soha nem lehet közöttük barátság, mert mind a kettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit.
De ezt mindenki ismeri.
Gábor javaslata, hogy a nők minél több férfit kaparjanak össze maguknak egyszerre, új megközelítés (számomra legalábbis). Ezt a nők talán szívesen megtennék (1/ ha volna rá módjuk, 2/ ha a férfiakat ez nem zavarná).
Nem tudom, hogy vannak ezzel a mai fiatalok, de amikor nekem egy lány egy 1 éves szerelmi kapcsolat után azt mondta, hogy még mindig szeret, de inkább barátként, azonnal kirúgtam, mondván: van nekem elég fiúbarátom, a lányoktól szerelem kell. Tudom, ma már más világ van, először lefekszenek, utána esetleg megkérdezik egymás nevét... Örülök, hogy nem most vagyok fiatal.
Bandi
-------------------------------------------------------------
(2004.07.09.)
Én se most vagyok fiatal, de úgy tapasztalom most is és régen is, hogy a barátság nem függ a nemektől. S nem azonos a szerelemmel. Például azért lehet értékes egy másnemű barátsága, mert más a gondolkodása, más szempontok szerint közelíti a dolgokat. Sok férfibarátom van, s a férjemnek is sok barátnője, de ezek sokkal értékesebb kapcsolatok annál, semhogy összekeverjük a párkapcsolattal. A mi kapcsolatunk meg egy egészen másmilyen, bizonyos szempontból nagyságrendekkel több, másabb, mint egy sima barátság.
Gábornak: Az "inkább maradjunk jó barátok" sokszor arra utal, hogy emberileg elfogad, szeret, de az ágyban nagyon nem (akkor se , ha úgy tűnik). Ezt néhány huszonéves kolleganőm árulta el magáról :-))
Ági
--------------------------------------------------------------
(2004.07.09.)
Barátság-szerelem-házasság? Igen, jó lenne! Bárcsak lenne ilyen! Csakhogy: a nőknél - azt hiszem, valamennyiünknél -, rajongással indul a kapcsolat: ha egy férfi - bármilyen okból - vonzó és megnyerő, rögtön "szerelmesek" leszünk. Attól kezdve szinte már mindegy is, milyen az illető egyéb vonatkozásban. Így aztán csapdába eshetünk: a saját érzelmeink csapdájába! Holott - valóban - az ideális az lenne: ismerkedni, barátkozni, "hideg fejjel" eldönteni, méltó-e a férfi arra, hogy beleszeressünk, s "örökre" vele maradjunk. A közismert dr.Csernus mondta: "A nőknél a megkívánás lelki alapon történik: a nő számára a férfi fizikális volta egyre kevésbé számít, sokkal fontosabb a belső tartás!" Nos, ha ezt elfogadjuk tényként, akkor van esély arra, hogy a barátságból szerelem lesz... De valóban ilyenek vagyunk-e? Vagy gyakran csak a testi vonzalom és a "férfias" viselkedés miatt érezzük, hogy csakis arra a férfira van szükségünk? Ti hogyan gondoljátok?
Rózsa
P.s.: Hogy én magam milyen vagyok, arról még majd írok...
-------------------------------------------------------------
(2004.07.10.)
Rózsa wrote:
> A közismert dr.Csernus mondta: "A nőknél a megkívánás lelki alapon történik: a nő számára a férfi fizikális volta egyre kevésbé számít, sokkal fontosabb a belső tartás!"
Ha keménykedem, akkor azt mondom, hogy ez baromság... Ha szelidebb vagyok, akkor azt, hogy enyhén szólva nem általános.
Ha valóban fontos a nők számára a férfiak belső tartása, akkor mivel magyarázod, hogy az un. nőcsábász férfiak legtöbbjéhez képest rengeteg belső tartással rendelkező férfi van, akit meg észre sem vesznek a nők. Egy példa: van egy lánybarátom, akinek jó régen volt egy barátja, aki örökké megcsalta, lehetetlen, a lány számára kimondottan fájdalmas helyzetekbe vitte, és ivott, olyannyira, hogy nem csak az eszét, hanem az életét is elitta, mert pár éve eltemettük. Akkoriban a leányzó állandóan az én vállamon sírta el a bánatát a barátja miatt, hosszú éveken keresztül. Ha igaz lenne Csernus állítása, akkor mint a nagyágyú, olyan szerelmes kellett volna legyen belém, ehelyett mindenki számára megmagyarázhatatlanul ragaszkodott ehhez az emberhez és még akkor sem változott, amikor évekkel később bevallottam neki, hogy mennyire szeretem őt. (Azért mertem el mondani ezt a saját példát, mert talán nem tűnik dicsekvésnek, hogy különb embert vagyok annál a férfinál.)
> Nos, ha ezt elfogadjuk tényként, akkor van esély arra, hogy a barátságból szerelem lesz...
Esély van, de ritka, mint a fehér holló, szvsz.
> Vagy gyakran csak a testi vonzalom és a "férfias" viselkedés miatt érezzük, hogy csakis arra a férfira van szükségünk?
Szerintem igen! És jó, hogy idézőjelbe tetted a férfiast. Mert néha azt képzelem, hogy a nők az alatt az erőszakos, magának való, mindenkin átgázoló férfit értik, aztán meg keseregnek, hogy kéne már egy gyengéd, megértő valaki...
De tulajdonképp ez is balgaság, mint minden általánosítás.
> P.s.: Hogy én magam milyen vagyok, arról még majd írok...
Kíváncsian várjuk.
Pali
-----------------------------------------------------------
(2004.07.10.)
Nekem viszonylag sok nő-barátom van. Általában mindegyik valamilyen közösségen keresztül alakult ki. Egyiknél sem merült fel soha, hogy több lehetne barátságnál. Azzal egyetértek, hogy a nők sokkal inkább szeretnek a belső alapján ítélni, de ahogy a férfiak sem csak a külsőből ítélnek, a nőknek is fontos a megjelenés.
De szerintem nincs általános képlet, nagyon sokat számít az is, hogy ki kivel milyen körülmények között találkozik. Én meg vagyok győződve arról, hogyha a feleségem, mondjuk, kamaszkorom óta ismer, akkor esze ágában sem lett volna hozzámjönni, viszont valószínűleg nagyon jó haverok, netán barátok lennénk.
A férfiaknak pedig, ha tetszik egy nő, akkor mindent megtesznek azért, hogy meghódítsák; akár úgy is, hogy legalább barátként / haverként férkőznek a bizalmukba.
Ákos
----------------------------------------------------------
(2004.07.10.)
Kedves Ági,
lehet, hogy nem vagy egészen fiatal, de nem is olyan öreg, mint én. A mi idonkben nem volt olyan nagy társasági élet, diszkó stb. Mindenki örült, ha sikerült "megfelelő" partnerre találni. Én ezek a partnerek elég sokáig csak diákszerelmek voltak. Késobb viszont azt tapasztaltam, hogy a középkorú nők igen nehezen találtak maguknak társat: aki ért valamit, már elkelt.
Üdvözöl Bandi
-------------------------------------------------------------
(2004.07.10.)
Kedves Rózsa!
Számomra ismerős, amiről Te írsz. Nem magamra értem, hanem azokra a lányokra, nőkre, akiket ismertem.
Saját tapasztalataim is azt látszanak bizonyítani, hogy a nőknél ritka a csak szexuális vonzódás. Nekik előbb bele kell szeretni abba, akivel lefekszenek. Vagy legalább is be kell beszélniük maguknak, hogy beleszerettek. És ez sokszor kiszolgáltatottá és kihasznáhatóvá teszi őket.
De azóta nyilván sok minden változott. Nem tudom, milyen lett volna koedukált suliba járni. Mert én fiúgimnáziumba jártam, és bizony alaposan zavarba jöttem, ha egy lánnyal kerültem kapcsolatba. Nektek ez talán történelem, ezért írok róla. Egy ideig a kamaszfiúk kicsúfolták azt a társukat, aki "leállt" egy lánnyal akár csak beszélgetni is. Ha meg azt látták, hogy hazakíséri iskola után, megnézhette magát.
Később jött a tánciskola, a fiúk ott bambultak és idétlenkedtek. Egyesek azzal akartak kitűnni, hogy szemtelenek, udvariatlanok voltak a lányokkal, és - meg lesztek lepve - ez sokszor bejött. A lányok a modortalan, őket lekezelő fiúk iránt jobban vonzódtak, mint azokhoz, akik kedvesek és udvariasak voltak velük. Én az utóbbi csoportba tartoztam, ami nem volt kellemes.
Ha nem unjátok, mesélhetek erről a témáról. De csak akkor, ha valaki kéri.
Üdvözöl Bandi
----------------------------------------------------------
(2004.07.10.)
Bandi, kérlek, mesélj még...
Rózsa
-------------------------------------------------------------
(2004.07.10.)
Kedves Rózsa és Bandi!
Egy moderátor terhes kötelessége biztosítani, hogy egyes listatagok ne "tengjenek túl" a levelezőlistán. Ezért hadd kérjelek meg Benneteket, hogy ezt az eszmecserét vagy magánban folytassátok, vagy - ami még jobb - hétfőn, a közös klubnapon, az Orczy-kertben. Amellett persze várom írásaitokat, amelyek közvetlenül a tárgyhoz tartoznak.
Barátsággal és tisztelettel: MG listagazda és moderátor
-----------------------------------------------------
(2004.07.11.)
Nem én vetettem fel a témát, de az egész lista az idegeimre ment. Kilépek.
Bandi
-------------------------------------------------------------
(2004.07.11.)
Kedves Bandi!
Talán nem csak nekem esik rosszul amit írtál. Idézem: "aki ért valamit, az már elkelt". Arra lennék kiváncsi, pontosan hogyan gondolod ezt a mi mai világunkban. Gondolom, sokan vagyunk középkorúak, akik önhibájukon kívül vannak most egyedül. (Talán úgy érzik, érnek valamit.)
Én inkább úgy látom, a mi korosztályunk férfi tagjai között, sajnos, egyre kevesebb az, akivel a jó beszélgetésen kívül másról, esetleg komoly kapcsolatról is lehetne szó.
Én egy öszinte barátot keresek. "Haver" az van bőven.
Katica
----------------------------------------------------------------
(2004.07.11.)
Hadd fűzzek egy "szociológiai" lábjegyzetet ahhoz, hogy "aki ért valamit, az már elkelt".
Az emberek között él egy arányérzék, valami ösztönös értékrend, ami alapján eléggé koherensen, egymáshoz hasonlóan meg tudják mondani, kinek mennyi a "piaci értéke". Biztosan hallottál már olyan megjegyzéseket, hogy "ez a lány túl szép ahhoz a fiúhoz", meg "X nem érdemli meg Y-t", meg "nem jósolok hosszú házasságot, ezt a bomba nőt el fogják szeretni ettől a kopasz pasitól". Én már több nőtől hallottam azt, hogy "nincsenek már jó pasik, vagy ha vannak, foglaltak".
Hogy hol itt a szociológia? Társadalomtudósok kimutatták, hogy az emberek ösztönösen a nekik való, piaci értelemben hozzájuk illő társat keresik, és előbb-utóbb meg is találják. Szépek a szépekkel, csunyák a csunyákkal. (És itt megint a társadalom általános értékrendjéről van szó, amitől egyénileg el lehet térni, de az ember ösztönösen érzi, hogy most árral szemben megy. (Képzeljétek el például, milyen kritikának van kitéve az a nő, aki egy nálánál jóval alacsonyabb férfival jár.)
És hogy valahogy visszakanyarodjak a vitaindító írásomhoz: az igazi barátságot minden kompromisszumos házasságnál többre tartom. Jó, abban igaza van Katinak, hogy a "haver" nem elég. De aki mindenben segít, jóban-rosszban kitart mellettünk, ahhoz akkor is ragaszkodhatunk, ha már "elkelt" (akár formálisan, akár nem).
Én az érzelmi (és némileg érzéki) poligámia híve vagyok - mindenféle szex nélkül. Ami másoknak jó, nekem pedig nem rossz, azt szívesen megteszem. Gyakran előfordul azonban, hogy valaki (mondjuk, egy stabil társam) nem akarja, hogy nekem és valaki másnak is jó legyen. Ő azt akarja, hogy csak vele legyen nekem jó. Ez rendkivül elterjedt, féltékenységnek vagy irígységnek tartják, de ettől függetlenül nem egészséges állapot, és jobb, ha valaki orvoshoz, pszichológushoz fordul vele.
Minden nézőpontot tisztelve:
MG
--------------------------------------------------------------------
(2004.07.11.)
Kedves Gábor!
Soraid nagyon elgondolkoztattak. Legszívesebben én is ugyanezeket a kérdéseket tenném fel Neked, mint amit te tettél fel a listádon, de úgy, hogy szisztematikus szócserével a nő helyett mindenhova férfit, a férfi helyébe pedig nőt írnék.
Más oldaról közelítve: nekem a mai napig nem egyszer problémát okoz, hogy egy férfival meddig mehetek el tisztán baráti kapcsolatban, és mikor kell félnem, hogy félreérti közeledésem, pedig én nem szeretném kétértelművé tenni a dolgokat. Valószínűleg mindez a részemről gyerekkori "gyakorlatozások" hiánya, amit az ember utólag legfeljebb az agya, és nem az ösztönei segítségével tud korrigálni.
Éva
-----------------------------------------------------------------
(2004.07.11.)
Kedves Bandi!
Nekem az a véleményem, hogy nagy eltérés lehetett mindig, s ma is a különböző társadalmi csoportok közt. Épp nemrég fejeztem be Szabó Magda "Régimódi történet"-ét, melyet édesanyja emlékére írt. Nem kitalált, hanem dokumentum jellegű regény. Elképesztő méretű társadalmi életről számol be az első világháború környéki évekből.
A színtér Debrecen. Kb. azokban az években apai nagyanyámék a Debrecen mellett, egy tanyán a megélhetésükért küzdöttek, a városba csak piacolni jártak, nem társaságba. Na jó, ez kicsit régen volt :-)) Nem tudom, pontosan mikor is volt a "te időd" :-) , de nem lehet, hogy csak a te környezetedben nem volt nagy társasági élet?
Az én időmben meg hiába volt, mert engem nem engedtek szinte sehova :-(
Kénytelen voltam csellel élni, s a Klub-alapszervezetbe léptem, a KISZ-be. Ennek fő, ill. egyetlen tevékenysége volt a gimnáziumi diszkók szervezése, amiken aztán "sajnos " részt kellett vennem.
Azt írtad: "aki ért valamit, már elkelt". Komolyan gondolod, hogy érdem dolga? Hogy aki értékesebb, jobb ember, annak van mindig szerencséje a párkapcsolataiban?? Nem így látom magam körül. Sokaknak egyszerűen csak úgy alakul, hogy végül nem találnak párt.
. Pl. egyik nálam idősebb levelezőtársnőm azt mondta, akit szeretett, az nem vette el, aki elvette volna, az meg neki nem kellett. Később meg már nem is tudta volna elképzelni, hogy valakihez folyton alkalmazkodjon :-)
Ági
--------------------------------------------------------------
(2004.07.11.)
Kedves Ági!
Kérded: hátha csak nekem nem volt nagy társaságom. Lehet, de nem volt koedukáció, nem volt KISZ sem. És én a nőkről írtam. Persze, voltak Szabó Magda még régebb korában családok, sok ismerőssel.
A sokat vitatott mondat: "aki ért valamit...", a FÉRFIAKRA vonatkozott, nem értem, hogy lehet ezt félremagyarázni. Aki ért annyit, hogy egy középkorú nőnek társa lehessen, aki nem részeges, alkoholista, munkakerülő, aki nem veri a társát, és annak esetleges gyermekeit, akivel lehet esténként, munka után beszélgetni, eljárni moziba, színházba, zenét hallgatni, olvasmányokat megbeszélni, aki egyáltalán olvas sportrovaton kívül mást is, és nemcsak a tévét bámulja egész este.
Nos, erről írtam. Erre mondd, hogy nem igaz!
Üdvözöl Bandi
---------------------------------------------------------------------
(2004.07.12.)
Kedves Éva!
Tedd fel ugyanezeket a kérdéseket női szempontból! Úgy gondolom, hogy ez nem fog menni teljesen automatikusan, mert azért van jó sok különbség a két nem átlagos viselkedése között. (Ha nem így lenne, nem lenne bestseller a "Randizz úgy, mint egy férfi..." könyv.)
> Más oldaról közelítve: nekem a mai napig nem egyszer problémát okoz, hogy egy férfival meddig mehetek el tisztán baráti kapcsolatban, és mikor kell félnem, hogy félreérti közeledésem, pedig én nem szeretném kétértelművé tenni a dolgokat.
Erről az a véleményem, hogy a legjobb mindent kerek-perec megmondani. A férfiak nem annyira hajlamosak a légvárak kergetésére, mint a nők. Ha viszont megmondtad egy férfinak, hogy Veled szexről ne is álmodozzon, akkor készülj el rá, hogy utána esetleg megritkulnak a találkozások. (Kivéve az én típusomat: nekem ettől csillan fel a szemem.) Ezt a kockázatot vállalni kell. Vesztett ügy, ha a nő ezt csak "tapintatosan jelzi". Ez olyan, mint ha egy vakkal próbálnánk titkos kézjelek segítségével kommunikálni.
:)
MG
-------------------------------------------------------------------
(2004.07.13.)
Kedves Gábor!
Kéred, tegyem fel női szempontból a kérdésed. Nem igazán megy, akkor, amikor írtam a "hozászólásom" - megtörve ezzel általában vett listás passzivitásom - akkor egy pillanatra ráhangolódtam. Most viszont nem tudom visszavarázsolni azt a pillanatot. Inkább a másik gondolatomat folytatnám. Ez arról szólt, hogy bizonyos magatartásformákat az ember gyerekkorában kell hogy elsajátítson. Ha ez bármilyen ok miatt kimaradt az életéből, akkor nagyon keményen meg kell küzdenie azért, hogy mégis boldoguljon a szóban forgó területen. Akik tizenévesen sokat mozgott társaságban, az ma is biztonságosan igazodik el. A többiek pedig vagy az agyuk vezérletével hosszú-hosszú idő alatt megtanulják, mit kell tenni - ez vagyok én -, vagy lemaradnak, elmaradnak, és csak örökkön örökké vágyakoznak egy számukra elérhetetlen dolog iránt. És mivel az ember életében a legfontosabb a többi ember társasága, akik beszélgetnek, véleményt fejtenek ki, szeretik vagy utálják őt, akikkel szövetséget lehet kötni, vagy akikkel harcolni kell, ha valaki ebben a műfajban nem mozog otthonosan, annak sok sok keserűséget kell átélnie. És mindez a párkapcsolatokra igaz. Szeretet nélkül nem lehet élni, de ha valaki csak vágyik rá, és nincs meg az önkifejezési módja, nem tudja a másik embert természetességében elfogadni, az nagyon sokat szenved. Na ennyit, nem szoktam így bölcselkedni
Éva
--------------------------------------------------------------
(2004.07.13.)
Nem baj, Éva, majd fejtsd ki az álláspontodat, amikor újra "rá leszel hangolódva".
A magatartásformákról mondottakkal egyetértek. Legjobb mindent a gyerekkorban megtanulni. De azért később sincs veszve semmi. Igaz, nekem az "jött be", hogy magányos maradtam - minden udvarlásom ellenére. Nem azért, mintha nem tudtam volna megtanulni a sikeres viselkedés szabályait. Azt tapasztaltam, hogy nem tetszettek ezek a sikeres alkalmazkodók. És most, vén fejjel, még mindig nem tudok jobb magyarázatot adni, mint hogy a magányosság volt a függetlenségem ára. Hogy amikor farmert kellett hordani, akkor nekem nem akaródzott (később rájöttem, hogy nemcsak divat volt, hanem a gyakorlatban is hasznos). Hogy amikor a többiek rágóztak, akkor én inkább almát ettem. Soha nem vettem részt közös "ökörködésekben", mert nem volt hangulatom hozzá. Soha nem pletykáltam, mert nem éreztem fairnek, hogy akiről beszélünk, az nincs ott, és nem tudja megvédeni magát.
Nem, nem voltam mintagyerek, a tanárokkal is sok konfliktusom volt. De belenyugodtam.
És közben elfelejtettem szenvedni. Az ötvenesek listán ezt hónapok előtt már említettem, de majd egyszer megpróbálom értelmesen összefoglalni: nincsenek nagy vágyaim, s így nincsenek nagy lelki kínjaim sem. Ha valaki, akibe beleszerettem, nem szeret viszont, akkor élvezem a saját, viszonzatlan érzelmeimet. Ha viszontszeret, örülök. Ha elhagy, kiheverem, és mást keresek. (És hálás vagyok azokért a hónapokért, évekért, amikor szeretett.)
Tulajdonképpen talán ebből fakad a barátságnak a szerelem elé helyezése is nálam: a szerelemben túl sok a kockázat, a visszautasítás kockázata, míg a barátságért egyszerűbb megdolgozni. Meg kell érte dolgozni, de több múlik rajtam, mint a szerelem esetében. A barátság elérhető. A szerelem: égi ajándék.
Na, ennyivel folytattam a Te "bölcselkedésedet".
És most elhallgatok - nehogy én is túltengjek a listán. :)
MG
---------------------------------------------------
(2004.07.14.)
Gábor "önvallomásáról" jutott eszembe az, amit leírok. Srác, sőt, fiatalember koromban azt vallottam: a barátság fontosabb a szerelemnél, és igyekeztem ennek megfelelően viselkedni, nem próbáltam elhódítani barátom szerelmét, bármennyire tetszett stb. Sok év kellett, hogy rájöjjek: a holtig tartó férfibarátság nem létezik, vagy legalábbis csak nálam.
Tapasztalatom szerint a nők hűsége tartósabb, még akkor is, ha hűtlenek olykor.
Az emberek nem egyformák, vagyis nincs szabály. Én úgy gondolom, jobb kikötni valakinél, mint túl sokat szökdécselni. Mert idő kell ahhoz, hogy két különnemű ember összeszokjon. Ha ez valamennyire sikerül, megismerik és elnézik egymás hibáit, akkor olyan szálak fűzhetik össze őket, amelyek között talán kevesebb a szerelmi, de több a kölcsönös megbecsülés, a kölcsönös emlékek (jók és rosszak), az átélt gondok, bajok, örömök, bánatok.
Ehhez persze idősebbnek kell lenni. Volt egy barátom, aki azt mondta: majd akkor nősül meg, ha öreg és beteg lesz, és ápolónőre lesz szüksége. Mégsem tartotta be, egyszer, már nem igazán fiatalon, rájött, hogy gyereket szeretne. Lelkesen szedte a fene tudja, milyen tablettákat, aztán nem jött össze: szétváltak, és végül valóban elvette azt a nőt, aki haláláig gondját viselte.
Amennyire Gábort ismerem, magának való alkat, nehezen enged, azt szereti csinálni, amihez épp kedve van. Ez nem teszi ideális férjjé, de eljön majd az idő (remélem, hogy soká él), amikor már nem lesz olyan könnyű barátnőt találni. Nem tudom más hogy van vele, én nem tudnék egyedül élni.
Mit is írtam? Tanácsot adtam? Inkább csak azt mondtam el, mit gondolok és tapasztaltam én.
Remélem, nem bántottam meg senkit.
Üdvözlettel: Bandi
-----------------------------------------------------------
(2004.07.15.)
Hát igen. Bandi levelét olvasva számomra kiderült, hogy a személyes tapasztalatok nagyon eltérőek lehetnek.
Bandi úgy tapasztalta, hogy a holtig tartó férfibarátság nem (mindig) létezik. Nekem nincs igazán férfibarátom, de amit e tárgyról olvastam (regényeket, interjúkat), azok szerint igenis létezik (ahogy már említettem: pl. a volt katonatársak között). Az más kérdés, hogy az egymás barátnőinek elszeretése nagyon "kilóg" - de felfoghatjuk ezt virtusnak is, vetélkedésnek is, és egyáltalán nem törvényszerű, hogy ezzel, emiatt vége legyen a barátságnak.
A nők hűségéről pedig szinte mindenki negatívan nyilatkozik, kezdve "az asszony ingatag"-gal, és folytatva olyan történetekkel, amelyekben a szexuálisan nem elegendően kielített nő csapot-papot, gyerekeit (!) otthagyva csapódik a szeretőjéhez. (Hogy némi személyes élményt is vigyek bele: én sohasem voltam ilyen sodró erejű szerető, de többen ezt várták tőlem. Szegények. Én ugyanis - Bandi aggodalmai ellenére - sokkal inkább férjtípus vagyok. És hűséges is, a magam módján.)
A függetlenség számomra valóban rendkivül fontos, talán a legfontosabb. A függetlenség magányossággal jár (ahogy már korábban szóltam róla), és én ezt el is fogadom -"méltányos árnak". Amikor már harmadszor váltam el (egy hisztis nőtől), többen bíráltak, azzal, hogy "mit csinálsz majd, ha ágynak esel, ki fog ápolni?" Erre az a válaszom, hogy inkább magamban kinlódom, minthogy azt hallgassam egy feleségtől, hogy "ti férfiak úúúúgy tudtok szenvedni". Igaz, egyedül jobban bir velem a Halál. De neki is kell adni egy esélyt!
:)))
Komolyra fordítva a szót, szerintem mindenkinek meg kellene tanulnia egyedül is élni (akár a házasság előtt, akár közben, ill. helyette, akár utána). A barátság lehetővé teszi a sajátos társasösztönünk kiélését. A házasság ezt jóval intenzívebbé és belsőségesebbé tudja tenni - de nem jó, ha túlságosan függővé válunk tőle. (Nemcsak a férfinak, de a nőnek sem jó.)
Egyedül élni nem kellemes, de jó alap. A "nullamegoldás". A minden jónak viszonyítási alapja.
MG
----------------------------------------------------------
(2004.07.16.)
Nos, a férfibatátság és a női hűség kérdésében nem vagyunk egy véleményen Gábor meg én.
Én (keserű) tapasztalataim alapján vallom, hogy nem nagy valószínűsége van. Négy középiskolai barátomról hittem azt, hogy ÖRÖK barátok lettünk. Csak évtizedek múlva derült ki, hogy tévedtem. Természetsen lehetnek kivételek, de csak hogy erősítsék a szabályt.
Gábor azt írja: regényekből és tündérmesékből tudja, hogy van, bár még nem tapasztalta.
Hol lehet az igazság? Gábor a katonabarátságokat is említi. Igaza van: a háborúban gyakori a halálig tartó bajtársi összetartás. Feltéve, hogy az egyik időben, még a harcok során elhalálozik. És ennek elég nagy a valószínűsége ott, ahol lőnek.
A nők hűtlenkedéséről Gábor a mantuai herceg áráiájából szerzett tudomást. Nos, ez arra emékeztet (csak ellenkező előjellel), amikor a férfiak panaszkodnak: ó, mily csapodárak a nők. Csakhogy ahhoz, hogy egy nő megcsalhassa a férjét, barátját stb. mindig kell egy férfi, aki tettestárs. Igaz, ez fordítva is így van.
Változatlanul azt vallom, hogy a férfiak sokkal könnyebben esnek a bújálkodás hibájába, mint a nők. Nem tudom, készült-e erről statisztikai felmérés. De ahogy az amerikaiakat ismerem, bizonyára. Lásd a "Sexual behaviour of American men and women"-t.
Gábor jól bírja, és másoknak is ajánlja a magányos öregséget. Nos, nyilván sokan vannak, akiknek ez megfelel. És előző megszólalásomban is csak a magam nevében jelentettem ki: én nem bírnám ki. De szerencsére nem vagyunk egyformák.
Bandi
--------------------------------------------------------------------
(2004.07.23.)
Pali, azt hiszem megtaláltam a választ a kérdésedre. Moore kisasszony szerint:
"A kicsit arrogáns férfiak társasága roppant üdítő és izgató. Az ilyen pasik jókedvűek, gátlástalanok, és egy kicsit veszélyesek. Ennek ellenére ritkán válik belőlük jó társ és jó férj. Ha gyermekeid apját keresed, olyan férfit, aki képes arra, hogy felelősséget vállaljon másokért, akkor rossz helyen jársz." (141. old.)
"A 'kis rendes' egyfolytában a párját keresi. A 'kis rendes' őszinte, független és gondoskodó. Lehet, hogy azt gondolod, ennek megfelelően unalmas is, de tévedsz. Ő az, aki a buliban, a diszkóban, az irodában és a meccsen ugyanazt keresi, mint te. Ő az, aki elkéri a telefonszámod, és másnap már fel is hív. Ő az, akinek tényleg tetszel, és aki eltekint a hibáidtól...
Azt kérded, miért nem vetted észre eddig? Hát azért, mert folyton az alfákon legeltetted a szemed!" (142. old.)
Palikám, Te egy ilyen kis rendes vagy, az a nő pedig az alfákat kereste, ez vitte a reménytelen kapcsolatba. Hja, sok nő sokkal érzékibb és nemiség-vezéreltebb, mint a férfiak (akikről elterjedt, hogy "a nadrágjukban van az agyuk").
Egy fordulatra felhívom a figyelmet: "ennek megfelelően unalmas". Ez arra utal, hogy a nők körében elterjedt tévhit a rendes = unalmas. De nem dönthetünk helyettük. Majd a sok csalódás megtanítja őket, hogy az alfákról inkább csak álmodozzanak, de fogadják a mellettük sétáló kis rendes férfi bátorító kezét. És aki soha nem jut el idáig, abba miért szeressünk bele?
:)
MG
-------------------------------------
> Ha valóban fontos a nők számára a férfiak belső tartása, akkor mivel magyarázod, hogy az un. nőcsábász férfiak legtöbbjéhez képest rengeteg belső tartással rendelkező férfi van, akit meg észre sem vesznek a nők.
Egy példa: van egy lánybarátom, akinek jó régen volt egy barátja, aki örökké megcsalta, lehetetlen, a lány számára kimondottan fájdalmas helyzetekbe vitte, és ivott, olyannyira, hogy nem csak az eszét, hanem az életét is elitta, mert pár éve eltemettük. Akkoriban a leányzó állandóan az én vállamon sírta el a bánatát a barátja miatt, hosszú éveken keresztül. Ha igaz lenne Csernus állítása, akkor mint a nagyágyú, olyan szerelmes kellett volna legyen belém, ehelyett mindenki számára megmagyarázhatatlanul ragaszkodott ehhez az emberhez és még akkor sem változott, amikor évekkel később bevallottam neki, hogy mennyire szeretem őt.
